Bármikor is lesz az útitársad Joy, az a nap örömünnep lehet, ha átadod magad neki. Ezért a forgalmazók döntése, hogy a két ünnep idejére dátumozták a mozi megjelenését, nagyszerű lépés volt. Mindenkinek boldog évzárást, évkezdést kívánunk. Fogadjátok tehát szeretettel Jennifer Lawrence és David O. Russell egész estés ajándékát!

Joy két gyermek édesanyjaként, és egyben anyja nővérkéjeként igyekszik családi életet élni a 90-es évek elején. Sokak számára ismerős a helyzet: szinte mindent neki kell csinálnia. Férje jó ember, de háztartási értelemben használhatatlan, inkább énekes álmait dédelgeti. Elválnak, de nem költöznek szét. Viszont megérkezik apa (Robert De Niro), akinek finoman szólva nem felhőtlen a kapcsolata anyjával. Féltestvére, Peggy pedig folyamatosan számonkérő jelenlétével sötétíti a felhőzetet. Joy kezd besokallni, álmában saját maga gyermekként jelenik meg neki, hogy elmondjon valami fontosat. A fiatal anyuka életét új irányba kezdi terelni. Nem csak neki új, mindenkinek az. Ez már önmagában vihar közeledtét jelzi. De ketten mindig mellette és a családi nyugalom mellett állnak: a nagymamája és a legjobb barátnője.

A felszínen azt láthatjuk, ahogy Joy Mangano egyedülálló anyaként elfojtott feltalálói ambíciók közé keveredett kreativitása kitörni készül. Egy zsúfolt családi háttérrel maga mögött, szeretne már tényleg alkotni valamit (a Miracle Mop önkicsavaró felmosót) – egy környezetben, ahol mindenhez pénz, üzleti érzék, támogatók, marketing és kíméletlenség kell, hogy valamit elérjen az ember. Vagyis a nő álma párhuzamos az amerikai álommal – és ebben nincs se meglepő, se különleges, tehát nem itt kell megragadni a sztorit.

A felszín alatt rejlik a kincs: Joy átváltozása minden új inger, körülmény, környezet és ember hatására, valamint küzdelme ugyanezen elemekkel, amíg csak lélegzik. A hullámhegyek és völgyek világa, a ködök, záporok, áradások és reménytelen szárazságok behatolása a nő lényébe és mindezek lecsapódása a környező embereken, eredményeken.

Bámulatos látni, ahogyan oda-vissza hat egymásra a cél és a célt kitűző ember. Joy nagyon érzékeny, ugyanakkor kemény is, az új próbatételek pedig minden korábbinál komolyabbak. A tét a család fennmaradása. Visszatérő kulcsprobléma, hogy ki, mikor, meddig hisz benne és tart vele – ő pedig meddig megy el, hogyan old meg helyzeteket a sugallat, az akarat és a józan ész együttes bevetésével; mennyire elég a lelki tartaléka, egyáltalán honnan merít. Közben az üzlettel járó minden öröm és bánat is szerves részévé válik az életnek. Mi sem tudjuk, mikor adja föl.

David O. Russell írta és rendezte a filmet, és a kezdetektől tudta, hogy Lawrence-szel fog forgatni. Dolgoztak már együtt korábban, ahogyan Bradley Cooperrel (Amerikai botrány, 2013) és De Niroval is; így, ebben a négyes fogatban (Napos oldal, 2012). Összeszokott banda, munkájuk kifogástalan, lehengerlő. (De tényleg.) Kiemelendő még a mellékszereplők alakítása: mindenkinek jól áll a karaktere, és élvezetesen életszerű vagy épp valószerűtlen a megformálásuk. Különösen Peggy (Elisabeth Röhm) az, akit könnyen felismerhetünk az életből. Rideg, szigorú tekintete és megjelenése nagyon fontos – és hiteles – ellensúly a karakterkörnyezetben.

Kik is ők? Peggyn kívül az idős anya, aki saját szobája és a kedvenc szappanoperája rabja. Az apa, aki szereti a lányát, de gyakorlatilag a legrosszabb pillanatokban képes a legnagyobb seggfejként viselkedni. A volt férj, akivel nem várt módon alakul kapcsolatuk. A kislánya, aki létével figyelmeztet, de egyben inspirál is. (Fiáról nem tudunk semmit.) A szimpatikus üzletember, akinek a nyelvén meg kell tanulnia, bizalmába kell férkőznie. Apja új barátnője, aranyos özvegy, afféle családtag is már, de ha pénzről van szó, akkor nincs kedveskedés. És persze a mamája, aki gyermekkora óta kíséri őt a pozitivizmus szellemében, valamint ugyanabból az időből barátnője, aki mindig mellette állt, egy pillanatra sem kételkedett benne. Ez a változatosság a vásznon nemcsak gyönyörködtet, hanem belehúz Joy életébe, küzdelmébe, pillanataiba. Jennifer Lawrence csodálatos ebben a szerepben, nem lehet betelni vele.

A közös célba éréshez a bravúros színészi munkán kívül eszköz még a nagyszerű érzékkel válogatott zenei kíséret, na meg a friss, ropogós, néha keserű humor is, amely ugyanakkora erénye a forgatókönyvnek, mint az empátia, amivel az alkotni akaró családanyához és küzdelméhez fordult. Könnyed, de van súlya, komoly; egyre komolyabb. Várható, de meglepő is, mert vannak fordulatok és kétes kimenetelű dilemmák. A Joyt igaz történet inspirálta, a végeredmény kitalált elemekkel vegyes életrajz: életfestmény.

Nem hatásvadász, nincs igazán nagy hiányérzet, van viszont bőséggel érzelem és utazás. Drámai felemelkedés a siker világába, kiemelkedés a passzív elnyomottságból, az alkotás öröme és még megannyi címke: kételkedés, támogatás, bizalom, önbizalom, lépcsőfokok, reménytelenség, áldozat, család, barátság, üzlet, gyerekkor, „szülőkor”, siker, beteljesedés. Ez mind a Joy. Mindebből származik az az öröm, amivel az élet őt, ő pedig minket megajándékozott. Szeretjük, amit kaptunk.

https://www.youtube.com/watch?v=JxJSiyPGmO4&hd=1

A film Mafab adatlapja

Joy (2015)
amerikai vígjáték, 124 perc

írta és rendezte:
David O. Russell

szereplők:
Jennifer Lawrence, Robert De Niro, Bradley Cooper,
Edgar Ramirez, Dascha Polanco,
Elisabeth Röhm

imdb: 6,6

***

Oscar jelölések

Legjobb női főszereplő (Jennifer Lawrence)

Képek forrása: Youtube (interjú és előzetes), a film Facebook oldala

A Fészek Művészklub második emeleti színpada idén nyáron átváltozott valami finom áramlású varázsgarázzsá, amely vett egy mély lélegzetet, és aztán néhány eszköz, hangszer, négyzetméter segítségével világokká tágult. Szín-, zene-, tánc- és filmművészi szívveréssel kapott modern lendületet egy klasszikus Vörösmarty-allegória.

Bálint

Az Oscar-díjas rendező, Ron Howard valós eseményeket vitt vászonra. Moby Dick és üldözőinek drámája ugyanis nem ért véget a vadászhajó katasztrófájával. A húsbavágó történet legsúlyosabb részleteit csak nem rég tárta föl a téma szakértője, akinek könyvéből idén a mozikban is megelevenedett a hajótörést követő élet-halál harc, A tenger szívében. Vajon hogyan sikerült újat mutatniuk?

Ami történt, megtörtént

[caption id="attachment_1799" align="alignright" width="414"] Az Essex bálnavadászhajó 20 fős legénységgel indult el 1820-ban, az Egyesült Államok keleti partjáról, az akkori cetkereskedelem híres központjából, Nantucket szigetéről. A fehér bálnával való találkozása után 90 napot szenvedett át hajótöröttként a legénység megmaradt, de egyre kisebb része, és lesodródtak Dél-Amerika partjaihoz. A Moby Dick e tragédia előzményeit dolgozza föl fikcióval keveredve, míg A tenger szívében valós események utáni kutatómunka eredménye, mely a hajótörést követő időszakot is részletesen elmeséli.[/caption]

A feladat adott: kihajózni a tengerre és megérkezni rengeteg hordó cetolajjal. (Mindez a 19. század elején zajlik, még a második ipari forradalom előtt – elektromosság, kőolaj, tartós élelmiszer még sehol nincs.) Az indulás körülményei zavarosak és baljósak, a kihívás pedig nem várat magára: hamar kiderül, hogy az útvonal tengereit levadászták már, nincs elég bálna, fogy a remény is, ezért kockáztatni kell.

A megpihenőhelyen érkezik a hír egy területről, ahol „szörnyek” egész serege úszik még. Igaz, egy dühös fehérbálna „őrzi” őket harciasan – állítja egy szerencsétlenül járt, de még megmenekült vadászhajó kapitánya. Itt van az a pont, ahol a feladat teljesítése végre újra elképzelhetővé válik a kétségek közé keveredett legénység számára, és ekkor már csak ez számít, még ha félelmetesen messze is van a célpont. A sikeres küldetés vágya, a pénz szagával együttesen meggyőzi a kapitányt és segédjeit a folytatásról.

Hermann Melville Moby Dickje küzdelem a nagy bálnával, aki ellenáll a vadászatnak, és határozottan kinyilvánítja véleményét, mely vélemény végül is az Essex hajót elsöpri a tenger színéről, szívéből. Ehhez képest Nathaniel Philbrick könyve kitágítja a történetet térben és időben, és – a valóságra összpontosítva – elmondja azt is, mit kellett átélniük a bálnavadászoknak a hajótörés után, miken mentek keresztül a megtört matrózok, mire végül az a néhány túlélő valami csoda folytán hazatért.

Volt köztük egy kamaszfiú is, Thomas Nickerson (Tom Holland), a filmen őt láthatjuk, amint megöregedve-megkeseredve rászánja magát, hogy feltárja az író Melville (Ben Whishaw) előtt a bálna titkát. Mely végül nem kaland és szenzáció alapja lesz, hanem emberi drámák mélységes temetője. Amennyire messzire mentek földrajzilag, annyira lőttek túl a célon vakmerő küldetésükkel. Fizetniük kell – és hírt vinni arról, hogy vannak határok.

Középpontok, hangsúlyok, hiányok

A visszaemlékezésben elsőként kiemelt főszereplők – a kapitány és az elsőtiszt – viszonya óriási feszültségforrást kölcsönöz a fedélzeten zajló eseményeknek. Éretlenség és büszkeség hordozója a családi múlt miatt neves, felháborítóan fiatal kapitány (Benjamin Walker), aki tapasztalt elsőtisztje (Chris Hemsworth – "Thor") helyett kapta pozícióját. A név emberének a karrier, a teljesítmény és a győzelem számít, a született tengerésznek pedig várandós felesége. Kettejük ellentéte így végigkíséri a legénység sorsát is.

Közben, nem mellesleg magának a mesélőnek a fiatalkori matrózzá válása is nyomon követhető, nagyvonalakban. Számára ez egy többlépcsős beavatás élet és halál folyamatos körforgásába, a testközelség legnyomasztóbb, elképzelni is lehetetlen formáin keresztül.

A természettörvényt és az emberek motivációit látja összeütközni vagy együttműködni egyre több vérben ázva és fulladozva, míg rá nem jön, hogy ha megharagszik rá a természet, akkor a végtelen messzi nyílt óceán: az embernek már csak borzalmakkal teli sivatag. Ám erről soha senkinek nem beszélt részleteiben. Eddig. Van egy fordulópont, ahol könnyen könnybe lábadhat szemünk az öreg Tom Nickerson (Brendan Gleeson) feltárulkozásán.

Több szálon utazunk vele: Nickerson érzelmein; a sértett bálnavadászok konfliktusain egymással, majd a különös cettel; és végül az óceán megpróbáltatásai közt. Három járművünk van mindehhez: a mágnások tulajdonában lévő Essex, a bálnák közé merészkedő szigonycsónakok, és a tragédia után tákolt tutajok. A súlypontok a szálakon vezénylik a sodródást, s néha megpihenünk ugyan, de csak egy kicsit, és akkor sem örömködni. Az a kevés vidám pillanat, ami adatott az események láncolatában, ok lehet a fel-fellélegzésre – hogy aztán még mélyebbre merüljünk.

Nem tudjuk elkapni a fő szálat, mert mindegyik az. Ez a megoldás nem feltétlenül hiba, inkább nagy lehetőség. Illik is egy efféle eposzhoz, csakhogy a forgatókönyv mintha kapkodna tömörítés közben. Rövid, gyors léptű. Az időt a készítők természetesen kénytelenek erősen sűríteni, hogy valóban végigvezessenek minket az indulástól a hazaérkezésig, de talán ez a küzdelem elemek és karakterek között ennyi mindenen át, két óránál többet érdemelt volna. Még úgy 20-30 perccel biztosan, főleg úgy, hogy egész hosszú, türelmesebb felvezetőt is kapunk. A fő cselekményszálak mentén már túl gyorsan ugrunk a megpróbáltatások egyik színéről a másikra.

Morbid, ahogy az elcsigázottság a nézői kíváncsiságot felcsigázza, de ha nem vigyázunk, még néhány utalásnál bővebben is tudni akarjuk, kire hogyan hat a nem éppen néhány napig tartó szenvedés, és egyáltalán: hogyan képesek életben tartani magukat. A film azt üzeni: inkább vigyázzunk, ne legyünk túl kíváncsiak, haladjunk. (Azért bocsáthatjuk meg ezt a sietséget, mert korábbi hajótöröttes történetekből sokat tudunk már a tengeri túlélésről, és minden bizonnyal az alapkönyv is segít ebben – csakhogy ez nem menti fel az írót.)

Hiánypótlás?

A vásznon megelevenedő tengeri dráma elsősorban az ember küzdelmére, megtörésére, megváltozására és életerejének határaira szeretne koncentrálni, azonban rövid idő alatt a megértéshez eleget megtudhatunk az 1800-as évek bálnavadászatáról is. Mindaz a történelmi-kulturális háttéranyag, amely a filmben csak érintésnyi helyet és időt kapott, a könyvben bőségesen kifejtetik a szakértő író jóvoltából, így abban a szerencsében van része ennek a tragikusan fantasztikus történetnek, hogy a múltból újfent kilépve még több dimenzióban elénk tárulhat. Az ízig-vérig 21. századi, szemrevaló és epikus megoldást tehát Ron Howardnak és csapatának köszönjük meg – ha tetszett.

Mivel Howard már bizonyított (Apolló 13; Egy csodálatos elme), Hemsworth pedig korábban is kiváló szolgálatot tett neki az elképesztően jól sikerült Rush (Hajsza a győzelemért) című életrajzi filmben, ezért magasra tették a közös mércét.

Ezúttal még régebbi történelmi kontextusba merülve, egy valós legendába fektették képességeik legjavát, mondhatni: a kor igényeinek megfelelő módon, különös tekintettel a látványra.

Persze nem fér kétség hozzá, hogy meglehetősen hollywoodi a produkció, ahhoz képest viszont mégsem hivalkodó vagy hatásvadász, mint amennyire várhatnánk ebben a túlingerelt iparágban. De sok a gyengepontja. A drámaiságot kimeríti a rövid párbeszédek által határozottan megrajzolt karakterekkel és néhány roppant erős pillanattal, a játékidőn pedig zsúfolással takarékoskodik. Az elnyújtott szenvedés realista ábrázolása helyett inkább törekszik arra, hogy értelmi, érzelmi vonalon is mérsékelt maradjon, de izgalomban tartsa az átélőt, egészen a végéig – és ez a törekvés furcsa kompromisszumot szül.

Döntse el mindenki magának, mit látott, kalandos drámát vagy drámai kalandokat, esetleg egyiket se. Műfajtól függetlenül azonban kijelenthetjük: más hangnemben, de majdnem úgy tettek pontot a Moby Dick-világ végére, ahogyan azt Zemeckisék csinálták a Kötéltánc történetének megfilmesítésével. Ráadásul egy, az események szempontjából fontos könyvet is megtámogattak. Így már, egy megrázóan szép munka, ami vászonra került, bár mindenképpen örültünk volna, ha több időt szánnak neki, és türelmesebben eveznek ilyen veszélyes vizekre.

*

A Moby Dick már épp a the end-nél jár, mikor ez a könyv épp kezd beindulni, olyannyira, hogy fényéveket ver a regényre. Mindezt úgy, hogy megtörtént esemény. Csodálom, hogy még nem filmesítették meg. Szóval egy újabb kiváló könyv, lebilincselő történettel – szól egy 2013-as olvasói értékelés a moly.hu-n. Két évvel később: kérés teljesítve.

https://www.youtube.com/watch?v=FHLiMmZVYvQ&hd=1

A film Mafab adatlapja

A tenger szívében (In the heart of the sea, 2015)
amerikai történelmi dráma/kalandfilm
122 perc

Rendező: Ron Howard
Forgatókönyv: Charles Leavitt
Szereplők: Chris Hemsworth, Benjamin Walker, Cillian Murphy
Brendan Gleeson, Tom Holland, Ben Wishaw, Michelle Fairley
Zene: Roque Baños

imdb: 7,5

*

[caption id="attachment_1861" align="alignnone" width="1920"] Miért a cím? (elmélkedés) – Ha szívről beszélünk egy történet, egy színtér kapcsán, akkor kézenfekvő azt az összefüggést megragadni, amelyben a szív szimbolikája a nehezen megközelíthetőség, a megtestesült abszolút természeti erőforrás köré épül – az csak van, dolgozik és rejtve jelzi, hogy az életért. Vagy messzebbre menve: jelentheti akár azt a legbenső, eldugott részét egy élő szervezetnek (jelen esetben a tengernek), amelyet megtámadva, megsebezve olyan hatalmas energiákat szabadít föl egy óvatlan akció, amik ébresztőleg hatnak arra a behatolóra, aki nem szándékozik határokat elismerni célratörésében. Lehet szív az is, ami figyelmen kívül hagyásakor egy pontot elérve, így vagy úgy meghív magához és üzenetet küld oda, ahol az elme a tettek mezejét egyre gátlástalanabbul birtokolja, valamiféle nagyhatalomként.[/caption]

*

Képek forrása: warnerbros.it, sosmoviers.com, newcinema.es, timeout.com, valamint a mozi Facebook oldala. Kattintásra megtekinthetők a galériák.

Bálint

Miért lehet évek óta visszatérő, vitaindító vendége az agyserkentés témájának a furcsa nevű gyógyszerhatóanyag, a modafinil? Mert a felsőoktatástól kezdve a hadászaton és a munkaerőpiacon át a tudományos kutatók életéig mindenhová beszivárgott, ám közel sem akkora tabuként, mint az illegális drogok. Mibenléte mégis rejtélyes, ellentmondásos információkat találni róla a világhálón.

Ismerjük vagy nem ismerjük?

[caption id="attachment_1660" align="aligncenter" width="740"] (forrás: vertex-activity.com)[/caption]

Európában felül kellett vizsgálni 

[caption id="attachment_366" align="alignnone" width="940"] A modafinil egy nootropikum.* Hogy okoz-e függőséget, még nem tudták egyértelműen megállapítani. Bővebben a csoportosításról.[/caption]

Gyógyszerkarrier

[caption id="attachment_8908" align="aligncenter" width="640"] A Cephalon Inc. laborjaiban állítják előt a modafinilt. A molekuláris szintű megfigyelések ellenére sem tudják a mai napig, mi a hatásmechanizmus titka. (forrás: ftclaw.com)[/caption]

A modafiniles medicinák karrierjében a civilizálódási tendencia nagyvonalakban a következő módon alakult: kezdetben az alvászavarosok szenvedése, majd az idősek mentális problémái közé fészkelték be magukat. Aztán az amfetamin trónfosztására készülvén megtették (és teszik ma is) tiszteletköreiket a katonai akciók során, amelyekből aztán van bőségesen. Végül az alkalmas betegségek egyre szűkülő köréből kiszabadultak a mentális teljesítményfokozók civil játszóterére, kvázi konkurenciát alkotva a legális és illegális piacon. Mivel az egészségesek pályáján még újoncok, alapos vizsgálatuk hosszadalmas, megítélésük alakulóban van. Kockázatuk egyelőre látszólag nem sok, az is inkább spekulatív, megerősítésre szorul.

Kis túlzással, most valahol a koffein és a kokain között trónolnak, és egyre többen szeretik, sőt a jelek szerint a határ a csillagos ég – már a Nemzetközi Űrállomás asztronautái is használják hosszabb küldetéseik idején.

Magyarország ébersége

Itthon valószínűleg már nem modafiniltől fognak a hallgatói agyak erőre kapni. 1992-től forgalmazták a Vigil nevű gyógyszert (vigilitás: éberség), de az Országos Gyógyszerészeti Intézet (OGYI) adatbázisában 2010-ig szerepelt – vagyis addig lehetett legálisan beszerezni, rendelni belőle. Más nootropikumok, például a piracetam továbbra is kaphatók. Ha környezetünkben ritkán is hallunk róluk, népszerűségük nem csekély. Már csak a komplex hatásuk miatt is roppant vonzóak: élénkség, jobb felfogás, memória, koncentráció.

Ezek alternatíváiként patikákban, esetleg drogériákban is találkozhatunk koffeintablettákkal vagy akár természetes alapanyagú serkentőkkel, amelyeknek köze lehet ginzenghez, guaranához vagy épp a Ginkgo bilobához. A legtermészetesebb megoldás azonban – ideális esetet elképzelve – kétségkívül a túlhajtás kerülése, a szükséges mennyiségű alvás, mozgás és a megfelelően sokoldalú étrend, melyeket valóban hatékony élénkítő teákkal egészíthetünk ki, ha "helyzet" alakul ki. Igaz, ezek valóban nélkülözik egy tabletta kizárólagos előnyeit, mint az azonnaliság vagy a drasztikus hatás.

[caption id="attachment_365" align="aligncenter" width="601"] Az USA-ban igen népszerű Provigil tabletták. (forrás: 33rdsquare.com)[/caption]

A különböző, modafiniles neurodoppingolással kapcsolatos aggodalmak külföldön a következők: Meddig lesz ez egyszerre szép és igaz? Beépül-e elvárásként a vállalati kultúrákba a teljesítmény ilyen szintű legális fokozása? Lesznek-e mentális doppingtesztek a felsőoktatási intézményekben? Hogyan kezeljük, ha valaki így jut előnyökhöz? Okoz-e ténylegesen függőséget?

Az itthoni körülményeket elnézve, mi csak azért nem félünk amiatt, hogy a következő években valami új serkentőszer esetleg beszivárog a közép- vagy általános iskolákba, mert az olcsó energiaitalok jelenleg stabilan tartják pozíciójukat… Persze nem tudhatjuk, kiből milyen döntéseket hoz még ki az oktatási gépezetünk, és főleg mikor.

 

 

* A képen szereplő csoportosítás nem kizárólagos.
A pszichotrop szereknek további csoportjai is léteznek.
Illusztráció: a szerző. Eredeti kép forrása: forbes.com.

 

főkép forrása: internationalcaaassociation.org

külföldi források:

The Guardian, ifuckinglovescience, Wikipedia, modafinil.com, nootriment.com

Két ember, akiket filmográfiájukat tekintve fölösleges bemutatnunk, tőlük talán tényleg mindenki emlékszik valamire, ami nyomot hagyott benne. Maradandó részei lesznek a mozgókép történelmének. Lássuk, ne csak nézzük Steven Spielberg és Tom Hanks új közös filmjét, amelyet Ethan és Joel Coen támogatott meg forgatókönyvvel.

[caption id="attachment_1384" align="alignnone" width="772"] A második küldetés messzire visz. (forrás: goerie.com)[/caption]

A nagyvilági helyzet: hidegháború. A fegyverek alig dolgoznak, inkább azok ténye, továbbá mennyiségük, minőségük. Ezek tudatában sakkoznak egymással a nagyhatalmak úgy, hogy a sakktáblát alulról, fölülről, belülről figyelni próbálják, nem létező bábukkal igyekeznek láthatatlan lépéseket tenni, megfigyelni. Ezért vált a kémek rejtett működése a technológiai potenciál növekedésével párhuzamosan egyre jelentősebbé a félelmektől átjárt, ködös, hideg világlégkörben. Kémkedni azonban nem csak kémeket küldhetnek. A repülőgép-pilóták akkor is kémnek számítanak, ha csak repülőgép-pilóták. Mert ha megbízzák őket a nemzetbiztonság védelmével messzi földön, akkor tilosban járnak. Vadásznak rájuk.

[caption id="attachment_1386" align="alignright" width="373"] Közellenség is lehet a tisztességes emberből. (forrás: fandango.com)[/caption]

A szovjetek által fogva tartott amerikai pilótát egy valami menthette meg: az, ahogyan egy elfogott szovjet kémmel az amerikai ügyvéd bánt. Tom Hanks alakítja a jog emberét, aki szokatlan módon kezeli a helyzetet. Amikor elkapják az oroszok kémjét, országnyi népharag irányul Rudolf Abelre, a behatolóra, az Egyesült Államok veszélyforrására – és a bosszúvágy még a bírót is megkörnyékezi.

James Donovan megbízott ügyvéd figyelemre méltó módon ragaszkodik az ügyben a törvényhez, a vádlott jogaihoz, az Alkotmányhoz, elvekhez. Az sem fontos neki, hogy tényleg kém-e az ügyfele. A család ellenkezése, ellenérzése sem számít. Muszáj tennie a dolgát. Nem mehet valamivel szembe, amire felesküdött, csak mert kivétel nélkül mindenki azt várja el tőle, hogy a hanyag elegancia jegyében vezessen le egy halálbüntetéssel „kecsegtető” eljárást.

Lényeges, hogy Donovan milyen döntések, meggyőződések és megérzések mentén szövögeti saját, kevésbé kiszámított szálait a nagy tervbe, majd aztán hogyan lesz még nagyobb a terv, miután kiderül, hogy küzdelmének mégis lehet értelme. Ami több, mint a kiállás valamiért. Ez nem egy magyaros ízesítésű jogi társasjáték, ahol egy bűnöző is kaphat olyan jogokat és bánásmódot, amilyenhez éppen kedve van – itt arról van szó, hogy az ügyvéd képes felismerni azokat az összefüggéseket, amelyek mélyebbre vezetnek a jogi és a bosszú vezérelte rideg racionalitásénál. Olyan következményekkel is számol, melyeket csak hittel lehet igazolni – kívülről tekintve azért, mert a biztosítás, a valószínűség a szakterülete, belülről érezve pedig azért, mert valami ezáltal mozgatja őt előre.

[caption id="attachment_1385" align="alignleft" width="399"] Meglepően sok vidámságot tudtak belevinni a drámába a forgatókönyvvel. (forrás: abcnews.go.com)[/caption]

Amíg életben marad Rudolf Abel, ügyvédjét megbízzák tehát még valamivel: a helyzet úgy alakult, hogy ezt az általa védett kémet el kell cserélnie egy szovjet földön lezuhant amerikai pilótára. Óriási diplomáciai teljesítmény szükséges ehhez, és senki nem tudja, mit árult el a másik félnek a fogoly.

A történtek azonban ilyen módon nemcsak őt igazolják, hanem olyan események is beúsznak a képbe, amikre senki nem számít – megbízói pedig úgy vannak vele: csak essünk túl rajta gyorsan és minél egyszerűbben, a többi „ráér”.

Maga Donovan az egyetlen, aki látja, hogy csakis ő az, aki a CIA és „az ügy” nyomása alatt képes a diplomáciai és hadi tényezők mellett az embert is számításba venni. Erre a dacra nagy szüksége lesz az amerikai kormánynak, csak ők ezt akkor még nem tudják. A Kémek hídja bemutatja, hogyan kell megtudniuk. Igaz történetet tár föl, legelsősorban a megbízott ügyvéd szemszögéből nézve. Első küldetésében a nyilvánosság előtt, de hazájában kell eljárnia, a másodikban teljes titokban, ám rettentően zord helyen és időben: nem sokkal a berlini fal felhúzása után, az országként még el nem ismert NDK határán.

Spielberg rendezése, a karakterek megformálása (főleg Donovan és Rudolf Abel), Thomas Newman zenéje és a Coen fivérek (Az ember, aki ott se volt; Ó, testvér, merre visz az utad; Rendíthetetlen) forgatókönyve együtt adják azt az érzést, hogy ez a film történelmi, életrajzi, jogi és emberi dráma is, de közben meglehetősen sok humorral dolgozik, ami nem enged belezuhanni a háborús sötétségbe. A kor hangulata el-elkaphat, azonban csak erősebb pillanatokra. Így aki háborús krimire vagy drámára vágyik (netán kémfilmre), az nagy eséllyel csalódni fog, de az is, aki Tom Hanks vagy Spielberg újabb nagy dobására számít. Ez egy szórakoztató módon hiteles történet nagyratörés és szenzáció nélkül, megnyugtatóan hihető alakításokkal.

Azoknak ajánljuk, akik szeretnék látni, a sors hogyan bérelt fel az emberek védelmére egy tisztességes ügyvédet, majd nyomás alatt hogyan vezette végig őt és lelkiismeretét a valóban legjobb megoldásig. Mi lesz, amikor nemlétezése okán a férfit felhatalmazzák, hogy a világszínpadon ne kormányt, ne szervezetet, ne ügyet képviseljen? Önmagát fogja képviselni. Mert a helyzet, amibe keveredett: feszült érdekek, akaratok egész seregének harctere, és minden apró rezdülés indította tett fontos lehet. Romokat hagyhat maga után, aki nem tart ki megérzései mellett.

*

Kémek hídja (Bridge of Spies, 2015)
Amerikai dráma, 141 perc
rendező: Steven Spielberg
írta: Joel Coen, Ethan Coen, Matt Charman
főszereplők: Tom Hanks, Mark Rylance, Amy Ryan

A film Mafab adatlapja

https://www.youtube.com/watch?v=KYZjBKKvOns

E film esetében mondhatjuk, hogy a szinkron egészen jól sikerült, azonban az előzetes szinkronja a szokott módon alulmarad az eredetiétől. 

***

Oscar jelölések (6)

Legjobb film

Legjobb férfi mellékszereplő (Mark Rylance)

Legjobb eredeti forgatókönyv

Legjobb látványtervezés

Legjobb zene

Legjobb hangkeverés

*

Bálint

Döntöttél már arról, hogy álmokat valósítasz meg, vagy inkább a valóságodat álmodod meg? Ha bizonytalan vagy, akkor most még tovább mélyítjük a kép-zavart. Október 3-án, a Be Smart Klub szervezésében Alvás és ébrenlét határán: rémálmok és tudatos álmodás címmel tartott előadást Simor Péter, akinek legfőbb kutatási területe az alvás és álmodás neurokognitív vonatkozásai. 

Nem túlzok, ha azt mondom, nagyjából köszönőviszonyban vagyunk álmainkkal, és ennyi. Nyugati kultúránkból szinte teljesen hiányzik az álomélet komolyanvétele, vizsgálata. Leginkább a pszichoterápiában ismeretes a felhasználása – mint a psziché valóságának egyik üzenőrendszere. Csakhogy a pszichoterápiához szintén nincs sok közünk, alig tudunk róla valamit, és több sztereotip fogalmunk van, mint valódi.

[caption id="attachment_16367" align="alignright" width="264"] Simor Péter (aki maga is gyakorlott tudatos álmodó) pszichológus, a BME Kognitív Pszichológiai Tanszékének doktori hallgatója. Jelenleg a rémálom zavar neuropszichológiai és neurofiziológiai hátterét kutatja. Információ: mipszi.hu. Kép forrása: Simor Péter.[/caption]

Végtelen történet

A lélektant éppen csak érintette Simor, a terápiás célú álomanalízisről nem is esett szó. Az előadás koncepciójában kifejezetten biológiai, illetve neuropszichológiai szempontok érvényesültek. Álmodásunk értelmezéséhez az alvás-ébrenlét kölcsönösségét, a figyelem természetét mindenképp érdemes előbb átfutni. Ismerkedjünk meg a libikóka-modellel, mely egyszerű és tömör áttekintést ad.

Az agy sosem kapcsol ki. Mint alvás- és ébrenlét-szabályozó rendszereink legfőbb szerve, az öntudat kikapcsolásakor döntéshelyzetbe kerül: a környezetre, a kinti világra figyeljen (evolúciós örökség: veszélyhelyzeti készenlét), avagy alvásba mélyüléssel a regenerálásra koncentráljon. A két véglet között valójában ingázunk, szinte sosem teljesen egyenletes egy-egy állapot, sem az átmenet közöttük. A képzeletbeli libikóka végeire tehát e két funkció ellátása tehető, érzékelő tudatunk afféle figyelemgolyóként gurul köztük ide-oda.

Az alvás legmélyebb szintjén, úgy hírlik, teljes az öntudatlanság: villany lekapcs. Mégsem halunk meg, és kómába sem esünk. Mi történik akkor az öntudattal, ha nem szűnik meg, csak átalakul?

Egy álomteória szerint agyunk tovább dolgozik, nagyjából mindazon, amire nem figyeltünk napközben - valamint a testünket körülvevő ingerek feldolgozásáért is felel ezalatt. Teszi ezt egy különös automata módban, amely vizsgálatok szerint nemcsak az alvásidőre jellemző, hanem egyébként folyamatosan működő tevékenység. Azaz: bizonyos mértékig mindig és állandóan álmodunk, de általában eddig ezt csak alváshoz társítottuk, mivel akkor jelentkezik "feltűnően". Pedig amikor képzelődünk - múltba, jelenbe, jövőbe irányulóan –, akkor ez a folyamat sistereg a háttérben, elme-figyelmünk hátterében. Minél inkább benne vagyunk, annál kevésbé a külvilágban. Amint elalszunk, ez messzemenően nagyobb teret kap, mivel a környezetből közvetlenül szinte már nem is érzékelünk.

[caption id="attachment_16380" align="alignright" width="800"] Bővebben az alvás fázisairól, szerkezetéről.[/caption]

"Rémálom az elme utcában"

Klinikai szempontból létezik a rémálom zavar,

• amely gyakori (heti többszöri!) és intenzív rémálmokat takar, és a lakosság kb. 4%-át érinti. Pszichiátriai panaszokkal élők körében többször fordul elő, náluk 30% az arány.
• A poszttraumás stresszben szenvedőknél visszatérő álmokban bukkannak fel a traumás élmények.
• Szorongásosoknál nem mozog együtt a rémálmok erőssége/gyakorisága és a szorongás mértéke.
• Legtöbbünknél idiopátiás zavar jelentkezik (azaz kiváltó oka ismeretlen), a "klasszikus" témákkal színesítve: zuhanás, üldözés, életveszély és halál.

Egy elmélet szerint a rémálmok az ősidőkben védelmező szerepet nyújtottak: veszélyhelyzetekkel szembesítették az átélőt, hogy az éber világbeli szituációkkal rutinosabban vegyék fel a harcot. Evolúciós szempontból továbbgondolva lehet értelme annak a felvetésnek is, hogy egyes emberek - a rémálmodók - genetikailag magukban hordják ezt az őrző-védő tulajdonságot, vagyis a hajlamot.

Hajlamosabb valaki a rémálmodásra, hogyha:

• képzelete egyébként is aktív, esetleg nappali álmodozóként skatulyázták be,
• nyitott az intenzív élményekre,
• érzelmileg kevésbé stabil,
• vékony én-határokkal rendelkezik

Az utóbbi tulajdonság nem egyszerűen empátiát jelent, hanem érzések, hangulatok, atmoszférák teljesebb megragadását, szinte átvételét. Ezért gyakori, hogy művészemberek kerülnek ebbe a csoportba. Sőt - Simor kiemelte, hogy ők nemcsak a rémálmodásra, hanem a tudatos álmodásra is hajlamosabbak.

[caption id="attachment_16142" align="aligncenter" width="740"] Agyunk alapjáratában folyamatos a képi feldolgozó üzemmód, a rendszer sérülésekor viszont sem képzelődni, sem álmodni nem tudunk![/caption]

Kedves Álom! Beszélnünk kell.

Az álom, amelyben tudatunkra ébredünk, egy átmeneti állapot, és ezt az EEG vizsgálatok is megerősítik. REM fázis alatt bekapcsol az önreflektivitás, amely egyébként alvás alatt nem szokott. A tudatos álmodás természetét nyugati körülmények között először Stephen LaBerge, majd prof. dr. Paul Tholey tanulmányozta behatóan, aki részletes leírást adott a technika elsajátításához. (Ennek ellenére nem mindenki képes rá.) Mindenekelőtt az álmokra való visszaemlékezést kell fejleszteni, erre szintén léteznek praktikák. (lásd még: tudatos-alom.hu)

A tudatos álom átélésének fokozatai:

1. Álomra ébredés és álomban maradás
2. Különleges képességek kiélése
3. Az álom befolyásolása akarattal
4. Álmok megtervezése

Ehhez a ponthoz kapcsolódnak az előadás után feltett kérdéseim: Elő lehet-e idézni álom-az-álomban jelenséget; illetve lehet-e akár meditálni is, álmodás alatt? Simor szerint ezek kivitelezhetők, ám igen magas fokú tudatosságot, edzettséget igényelnek. Mint ahogy már maga az álombefolyásolás is.

Hibrid állapotnak tekinthető még az alvásparalízis és a vele járó lidércek tapasztalása. A fentebb leírtak szerint az ingerfeldolgozási folyamat automatikus és állandó, így a lidércek a hozzá kapcsolódó testi hatások (pl. fuldoklás; némaság; izommunka kikapcsolva!) képi-érzéki megfelelői. Laboratóriumi körülmények között ezt az állapotot csak narkolepsziásokon tudták vizsgálni.

Jó néhány kérdés elhangzott a hallgatóságból is, közülük többre az alvásvizsgálat adhat konkrétabb választ. Ennek kapcsán az előadó az esemény üzenőfalán megosztott a jelenlévőkkel hasznos linkeket, melyek Neked is jól jöhetnek, ha úgy érzed, valami nem stimmel az alvásoddal, annak minőségével; vagy egyszerűen szeretnéd optimalizálni a pihenésedet:

orvosikozpont.hu/alvasgyogyaszat

alvascentrum.hu

magtud.semmelweis.hu

hazipatika.com/cimtar/alvasrendelesek

.

Izgalmasan informatív, érthető és jó hangulatú előadáson vettünk részt, amely arra is jó volt, hogy felkeltse vagy akár elmélyítse az érdeklődést a témában.
Az eseményt a Be Smart Klub szervezte, a helyet a H13 biztosította.

[gallery type="slideshow" link="file" size="full" ids="16375,16376,16377,16378,16379"]

A tudatos álmodásról általánosabban itt írtunk.

galériafotók: a szerző
további képek forrása: brendaferrimanidreamart.com, abcjatszoter.hu, 000webhost.com

Bálint

Feldmár András és Bagdy Emőke 10 évvel ezelőtt vállaltak utoljára közösen nyilvános szereplést. Előadás helyett beszélgetésükön vettünk részt június végén az Agymosó programsorozat első állomásán, melynek légköre bár oldott hangulatban kezdett kialakulni, mégis ellentétektől vált vibrálóvá.

A négyszögletű kerek erdő…

Feldmár a pszichoterápia alapjai kapcsán már az elején megemlítette, hogy a szakmai kritériumoknak annak idején ő is eleget tett – mert muszáj volt. De a gyakorlat során nem használja ezt a szerzett tudásanyagot. (Kérdés persze, hogy itt milyen mélységig kell érteni a nem-használást.) Akkor mit csinál?

A két szakember terápiás módszertani eltéréseit az erdő-metafora foglalta magába: ő maga úgy jellemezte munkáját, hogy a páciens lelkivilágába, azaz erdejébe mintegy baráti bebocsátást nyer, vele járja azt be, bármiféle korlátozási szándék nélkül. Mindezt arra a biztonságot adó megegyezésre alapozva, hogy végig komolyan veszi utazótársát, és félelemtől mentesen kíséri. Ha nincs félelem, a hiányzó szabadság és a valódi ember-ember kapcsolat létrejöhet.

Bagdy azzal lépett közbe, hogy ez a súlyosabb állapotoknál évekig tartó bolyongás – szenvedés – időben és lélekben túl sok teher, amit ő nem tudna annyiban hagyni: ezért nemcsak kísérni kell, hanem vezetni is. (A kamaszokat gyakran saját maguktól kell megvédeni, méghozzá minél előbb – ezt az öngyilkossági kísérletek jelzik legvilágosabban.) A páciens itt is bizalommal fordul felé, de nem amiatt, hogy nem avatkozik az ő akaratába a terapeuta, hanem mert hiszi, hogy felelősségteljesen jár el vele szemben, és tudja, mit csinál. A jelenlevő kísérés bár nagyon fontos elem, mégis csak egy fázisa az útnak. Az erdőben nem „kóborlunk”: kísérem és vezetem, mert tudom, milyen érzés az erdőben és hol lesz biztonságosabb neki. (Saját élmény mint kritérium: az orvosnak páciensi bőrben is lennie kellett már ahhoz, hogy gyógyíthasson.)

Feldmár álláspontja, hogy el kell kerülni vagy meg kell szüntetni azt az állapotot, hogy a páciens eleve úgy tudja, hogy a terapeuta jobban tudja. (Bagdy szerint a terápia során ez egy kezdeti szakasz, amit valóban meg kell haladni.) Hiszen ez megint szabadságkorlátozás, az egyenrangúság hiánya. Az ő egyetlen dolga biztosítani, hogy az ember ne legyen odabenn egyedül. Innentől kezdve már az is előfordulhat, hogy a terapeutát tanítja a „beteg”.

Ki dönti el és mi alapján, hogy mi jó a „betegnek”?

Itt tehát kétféle bizalmi kapcsolat kialakulása mentén közelítettünk a terápiás mód felé – felmerül a kérdés: vajon nem arról van-e szó, hogy minden páciens el tudja dönteni, milyen hozzáállás jó neki, mekkora szabadságot igényel?

Ez utóbbi kérdés megvitatása értékrendbeli különbségeket vet fel, melyek egyrészt a betegség és a szabadság fogalmak értelmezésében, másrészt a terapeuta-páciens viszonyban ragadhatók meg. A vita során nem is került sor ezek teljes összeegyeztetésére, időhiány és témagazdagságból adódó csapongások miatt. Ennek okán többször éreztünk a színpad felől egymás mellett elbeszélést. Bagdy segítő szándékát a kliense iránt Feldmár ambiciózusnak nevezte, amire szerinte nincs is szükség, mert akaratérvényesítéshez – szabadságban korlátozáshoz – vezet:

„Én nem akarok segíteni nekik; nem ez a dolgom.”

Később természetesen ezt árnyalta, s újabb metaforával ábrázolt: míg Emőke dolgozik a klienssel, addig ő játszótér(b)en van, játszik a pácienssel. Felelősséget vállalni a betegért, az az orvos dolga.

Az egyetlen felelősségem, hogy komolyan vegyem őt.

A pszichiátria tagadása?

Bagdy kiemelte, hogy ő egyáltalán nem szimpatizál az antipszichiátriával. Azonban fontos leszögezni azt is, hogy senkinél nincs a Bölcsek Köve. A pszichoterápia a maga felhalmozott és fejlődő tudásanyagával csupán egy pszichológiai és filozófiai (etikai) alapzatú rendszer, meghatározott emberképpel a meghatározott keretrendszeren belül. Ebbe integráljuk a kapcsolódó szakmák eredményeit; a szakterületeknek együtt kell működniük. Hová vezethet mindennek tagadása?

Feldmár reakciója visszakérdezésben érkezett meg: Vajon mi történik, ha egy betegnek címkézett emberrel nem csinálok semmit, csak vele vagyok? (A fentebb taglalt biztonságteremtő körülmények között.) Itt utalt Freudra: a páciens nem szenvedései csökkenését éri el, hanem a szenvedésre való kapacitása nő meg. (Vesd össze: őszinteség a pszichoanalízisben.) Az ilyen típusú, „nem-segítő” gondoskodásból adódik, hogy leomlanak a szerepek, egyenrangú felekké válnak, és hogy nekik nem eredményeket ígér, hanem bizalmat, biztonságot, folytonos jelenlét-kíséretet – amit máshol, máskor nem kap meg. És amit akár csoportban is megtapasztalhat.

Bagdy értékrendje szerint ez a várakozó nem beavatkozás egy olyan korlátlanság-felfogásnak ad teret, ami nem vezet jóra. Helyette a belső rend megteremtéséhez nyújtott szükséges segítséget emeli ki, amelyet a lélektan eddigi eredményein alapuló, szakmákon átívelő tudományos háttér tesz lehetővé – természetesen felelősséggel, türelemmel, bizalommal és együttérzéssel művelve. Azaz végső soron a kapcsolat, ami gyógyít, ehhez a lelkiismeret elengedhetetlen, a fejlődés ugyanakkor integrálható, az elmélet nem hiábavaló.

Feldmár úgy gondolja, a tudományos strukturálás távolt tart minket a pácienstől. Valójában mindenki erdeje egészen más, az utazás során ismeretlen félelmeknek vetjük alá magunkat – együtt, ember az emberrel, mindenféle előzetes számítás és szereposztás nélkül.

Vajon ez a fajta, sokunknál már gyerekkorban is elveszett kapcsolatteremtés és -tartás, vagy a célirányos, fejlődésben gondolkodó segítségnyújtás jobb, fontosabb? A vita is illusztrálta, hogy a mi igényeinktől függ. Bármelyiket is választjuk, tudatosítsuk: tapasztalat mutatja, hogy akármi hiányzik egy lelki életből, lehet változtatni, több út is járható, és van kihez fordulni.

De mi a helyzet magával a szakmával?

Feldmár András és Bagdy Emőke a valódi kontaktus jelentőségén kívül mindenképp egyetértett abban, hogy ezt csak hivatásként lehet csinálni, azaz szívből. A pszichoterápiáknak ráadásul igen sok fajtája van, melyek nem kerültek külön említésre, ám érdemes tudni róluk, hírüket kell vinni. A magyarországi helyzet (a 12 ezer pszichológussal és ezer terapeutával együtt) azért is érdemel egyre több szót, mert még mindig csak magas áron igénybe vehető, egészségügyi rendszeren kívüli szolgáltatásnak számít. Sem előítéletek, sem belső ellentétek nem segítenek ezen az állapoton.

Az is látszik, hogy értékrendek szintjén közös nevezőkhöz közeledni, ezáltal jobban megismerni egymást nem egyszerű és nem kétórás feladat. Ugyanakkor a folyamat elkezdődött, és a közönség tájékozódási pontokhoz jut azzal, hogy egy ilyen párbeszéd létrejön. A Feldmár Intézet Agymosó programsorozatának vállalkozása éppen az, hogy miközben a különböző irányú, de mégis azonos célú utakról ilyen formában tudósít, a kölcsönös megismerést, a baráti közeledést lehetővé tenné más területeken és szinteken is. Mert mindig lesz több jó és érvényes irány.

Ajánlott irodalom:

Feldmár András – Tudatállapotok szivárványa

Bagdy Emőke – Álmok, szimbólumok, terápiák

Feldmár András legutóbbi könyvéről (Félelem, düh, agresszió és szex) itt írtunk.

.

Fotók: Halmai Györgyi (forrás: Feldmár Intézet)

Bálint

A Facebookon zajló lájkreakciók néma terjedése közben sokszor elénk tárulnak olyan vizuális tartalmak, amik megállásra késztetnek. És jön a gyönyörködés, az ámulat, az ú betű különböző árnyalatainak kiáramlása. Az elmúlt időszakból hoztam most 8 (+1) ilyen meglepetést, amit hölgycsokorba szedve meg is osztok veletek. Hátha bennetek is felcsendül néhány ú. 

Keretes szerkezetű listámon az első és az utolsó művésznő is magyar. Kezdjük itthoni, mégis kozmikus kuriózummal, lássunk aztán különös, távoli világokat, majd térjünk haza egy igazi, életszeretetből születő, hatalmas IGEN-ért.

Fábián Bogi

és a négy fal felemelkedése – éjjel-nappal varázslat

Fábián Boglárka Réka szobák falaira, termek minden felületére, bármely tér akármelyik oldalára viszi föl az univerzum tetszőleges szeletét, vagy az erdők mesebeli-misztikus világát – de gyakorlatilag akármilyen varázslatos témát megidéz, méghozzá olyan festékkel és technikával, hogy sötétben is ragyognak művei. Vizuális dizájnerként alkot más területeken is, mint a testfestés, kerámiamunkák, ékszerkészítés, de a fényképezésbe is belekóstolt.

A '84-es születésű festőnő híre folyamatosan kering az interneten, mert nem lehet betelni a látvánnyal, amit átnyújt nekünk. Eltökélte, hogy megismerteti az embereket a világával, amely kizökkent bárkit a hétköznapok vélt valóságából, és közel hozza, amit távolinak gondolunk. Bár a fluoreszkáló és UV fényre reagáló színekkel már találkozhattunk, Bogi kreativitásával és fantáziájával egészen magas szintre emelte ezek felhasználhatóságát – a megérdemelt nívóra.

Műveit bámulva honlapján és Facebook oldalán tudod még több alkalommal leejteni az állad, és ha képzelőerőd úgy kapott volna szárnyra, hogy némi lelkesedést is elcsent magával, akkor ne légy rest felvenni vele kapcsolatot egy rendelésért – de azt se feledd, hogy Bogi alaposan meggondolja, milyen munkát vállal el, milyen üzenetet ad át alkotásaival. És persze, hogy meglehetősen elfoglalt...

.

Emma Lindström

és az élő kozmosz improvizációs színjátszása

Emma hatalmas vásznakat használ, és imádja, ahogyan színei megélik önálló életüket. Segít nekik világra jönni abban a gyönyörű káoszban, ami a spontán formabontás és -alkotás folyamatainak forrásvidéke. Kompozíciói leginkább földünk messzi tájainak műholdképei és a világegyetem csillagködei közötti térben lebegnek és áramlanak lassan, emlékeztetve egyszerre minden létező halmazállapotra, átalakulási folyamatra. Zenei megfelelője lehetne: az ambient.

Emma Facebookon is aktív, kommunikatív, honlapján ugyanakkor egy olyan minimalista közegbe csöppensz, ahol mintha közelebb kerülhetnél hozzá. Sőt, ha igazi ízelítőt szeretnél, zenéjébe is belekóstolhatsz.

 .

Iris Grace

különleges barátság, különleges nyelv

Iris mindössze 6 éves, és autista. Szerető szülei támogatása mellett hű társa egy maine coon macska, aki szinte állandóan vele van. A kislány önkifejezése így egy szokatlanul meghitt, élő kapcsolattal áthatott közegben nyert teret, ez teszi rendkívülivé művészetét. Ábrázolásmódja olyan, mintha Emma Lindström makrokozmosz-pillanataiból merítve találná meg az ő saját, egyedi mikrokozmosz-élményeit.

Különös világát online két úton fedezheted fel: festményei által, valamint megörökített életképeiből szemezgetve. (Kíváncsian várjuk, alkotói élete idősebb korában hogyan alakul.)

 .

Suzan Drummen

gombok felett, vagy dekorgeometrikus színtérrendezés

Suzan Drummen installációi emlékeztetnek a lányok színes-csillogó gyöngyökkel és gombokkal történő, ragasztós-papíros gyerekkori időtöltésére – csak éppen egy magasabb szintű és léptékű alkotói valóságba ágyazva azt. Szó sincs már papírról és technocolról, ez inkább a rangoli nevű indiai művészeti ág egy kifinomult, letisztult változatára engedi asszociálni a jártasabbakat. Élénk, energikus, figyelemlekötő formanyelv, amely szó szerint magához engedi a megfigyelőjét, ha az részt szeretne venni a forgatagban.

A Different Type of Art egy albumban hozott ízelítőt, bővebb palettát pedig a művész saját FB oldalán találsz.

.

JeeYoung Lee

vágyak és frusztrációk építésze, vagy a lélek szobája

Bár elsőre úgy tűnhet, különös festményekről vagy fotómanipulációkról van szó, az igazság az, hogy a 33 éves dél-koreai művésznő mindent, ami lejátszódik benne, egy 3×6 méteres szöuli szobastúdióban hoz világra. Majd úgy, hogy ő is benne van, fotót készít róla. Ezzel olyan színteret alkot, amelyben saját lelkében zajló változásokat juttathat kifejezésre e világi, háromdimenziós közegben – s mindig ugyanabban a térben, közvetlenül önmaga körül. Egyfajta színpadi jellegű installáció-fotográfia ez, melynek felépítéséhez elképesztő türelem és precizitás, avagy valamiféle alázatos aprólékosság szükséges.

JeeYoung további teremtéseit egy koreai galéria oldalán böngészheted át.

.

Jen Stark és Sena Runa

a két papírmágus és "prizmadonna"

Jen Stark kortárs szobrász, és a megszínezett papírral bánik elképesztően virtuóz módon. Ám nem origamizik, hanem a szivárvány számtalanságát szólaltatja meg és ad neki milliónyi réteget, dimenziót, térbelépési lehetőséget. Már a nevetséges szintet súrolja az a megdöbbentően egyszerű, de nagyszerű stílus, amivel meghívja a színeket egy jó megtestesülésre. Ha valakinek, akkor neki "bejött a papírforma".

Irány a honlap, a szimpla gyönyörködésért.

Sena Runa – aki HR-es munkáját fejezte be azért, hogy alkothasson kedvére – szintén a színpompás papírokba szeretett bele, de kisebb léptékben és kedvesebb módon idomítja közegét, s így varázslata is valamiféle mosoly- és szeretetcsomagra emlékeztet inkább. Talán a harmóniát hívja elő levegősebb, játékosabb úton, így az ő művészete könnyedebbnek hat, ám ez a légiesség nem von le értékéből semmilyen más papírszobrászathoz képest.

[caption id="attachment_13561" align="alignleft" width="285"] Instagram oldalán találod apró, vidám műveit, de Facebook-on is fellelhetők. Kép forrása: youarts.quora.com[/caption]

.

Iris Scott

az ujjal festő lány, aki megérint anyagot, színt és vásznat

Iris a fingerpainting technikájával fejezi ki magát, azaz közvetítő eszközök nélkül viszi fel vászonra a festéket. Ez azt is jelenti, hogy egy olyan módszerrel dolgozik, amelyet egyébként a múlt század elejétől kezdve művészetterápiaként is alkalmaznak, főleg gyermekeknél. Iris továbbgondolta a lehetőségeket, vagy egyszerűen rabul ejtette az ecsetek nélküli teremtés folyamata.

Közvetlen kapcsolata van munkája "alanyaival" – minket pedig egy másik szinten érint meg. Színvilága roppant intenzív, ragyogó és lüktető árnyalatai olykor némi szürrealitást is beengednek a festőterébe. Nem érdemes tovább ragozni, engedd be inkább hatni.

Képeit facebook-os gyűjteményben lapozgathatod át – nem mindennapi élmény. Képzeld el őket nagyméretű vásznon, a házadban... (Sőt, ha kutyás vagy, egészen biztos, hogy izgalmas darabokra lelsz.)

.

Szakács Éva

az eleven világszépség egy képviselője

[caption id="attachment_14160" align="alignleft" width="400"] Hölgy hermelinnel... / forrás: Szakács Éva[/caption]

Borzongató, ahogy a felületek, anyagok, ívek vibrálását kifejezi a vásznon, és amilyen harmóniaérzékkel élő, tiszta összhangot létrehoz ábrázolási technikájával. Különösen izgalmas a mozgó tünemények megörökítése, legyen az egy tánc színbeburkolása, úszó kacsák és koncentrikus nyomaik a víztükrön, vagy éppen egy saját, belső érzésörvény szavakkal kifejezhetetlen, képi-képzeleti megvalósulása. Nem tudok úgy szólni munkájáról, hogy ne vetődnék az emelkedettség vidékére, mert egyszerűen lenyűgöz és felemel a szépség beáradása, amikor elcsodálkozom festményein.

Feltétlenül ismerd meg őt, tudj róla. Facebookra feltöltött képeinek száma már száz fölött jár, bőven van tehát választék, amelyben elmerenghetünk. A művésznő Győrben él, honlapján felveheted vele a kapcsolatot, ha szeretnéd, hogy az élet bármely szépsége az ő közvetítésével és tolmácsolásában költözzön be otthonodba. 

.

Képek forrása: a művészek nyilvános Facebook oldalai,
valamint honlapjuk (lásd a szövegben)

Bálint

Másodmagammal csöppentem férfiként egy kisebb osztálynyi hölgy beszélgetésébe. Hétköznapokban és egész életszakaszokban jelen lévő problémák kerültek felszínre, hogy kérdésekként elkezdjenek építő feszültséget teremteni. A Feldmár Intézetben jártam, ahol Réz Anna vezette a Nőkérdés programsorozat hetedik beszélgetését, melynek címe: Női szerepeink – kiteljesítenek vagy gúzsba kötnek?

Ha a következő kérdéseket már feltetted magadnak, vagy szembesültél velük, esetleg feltetted másoknak, akkor olvass és gondold tovább:

• Mi az, hogy nem akarod megélni a nőiességedet?!
• Mi az, hogy nem vagy ilyen meg olyan anya?
• Mi az, hogy nem vagy még anya?
• Mi az, hogy nem akarsz gyereket?!

És ez még csak a szerepek és minőségek megtámadása. Bár a sztereotípiák és a címkehegyek egymásra omlása, valamint az előítéletek mindkét nemet egyformán szorongatják, mindez mégis a nők védelmében került szóba. Miért?

A férfiakra utaltság, az önrendelkezésük általános megítélése és mindaz a hátrány, amely a társadalmi előrejutásban éri őket, sok nőnél együttesen képeznek egy igen komoly stresszfaktort – ha a munkahelyi, a családi és a nyilvános önmagában nem lenne elég. Réz Anna rámutatott arra is, hogy intézményi szinten egyenesen aránylik a hierarchia a szexizmus mértékéhez.

Törvényi szinten egyenlőségről beszélhetünk, de a jog alatt más a helyzet. A világ folyásirányát tudattalanul is férfiakra bíztuk. A nők eközben keresik azt, ami ehhez a környezethez megfelelő nővé teheti őket, vagy csak alkalmazkodnak? Már a kérdés is meredek, sőt a megfelelő szótól is kirázhat a hideg, és nem véletlenül. Az előadáson rengeteg téma szóba került, nem térhetek ki mindre. Viszont ami ott és akkor a leginkább megmaradt bennem, azt sűrítem és viszem tovább most.

https://www.youtube.com/watch?v=zpsAJ4EmNJE

Bizonytalanságok, megfelelés és megküzdés

A nő-nő rivalizálásra végtelen számú példát hozhatunk fel, a munkahelyi viselkedés kapcsán ehhez annyi igaz történet, mendemonda, legenda, sztereotípia kapcsolódik, hogy eligazodni is nehéz közöttük, gyakran egymásnak ellentmondanak. Nem kell odáig se menni, hogy női logika, gyenge stressztűrés, döntésképtelenség, konfliktuskezelés hiánya. Ha csak arra gondolunk, hogy sokan alapvetésként kezelik, hogy a nők a cél érdekében manipulatívan kommunikálnak, vagy hogy tiporják egymást hátulról támadva, akkor egyfelől be kell látnunk két dolgot:

1. E mögött igaz történetek állnak, ezzel minden más, torzító körítésnek és előítéletnek alapot adva.
2. Valóságtartalmuk főszereplőiben belső bizonytalanságok dolgoznak, melyek le- és kivezetési módja agresszív értékrendből ered.

Itt jön másfelől: az értékrendek ütközése. Ami lassan, de biztosan felmerült bennem a beszélgetés során, az a kommunikáció megkérdőjelezhetetlen jelentősége. Konkrétabban, hogy mi van, ha nemcsak a közlés-fogadás folyamata lehet passzív, agresszív és asszertív, hanem maga a viselkedés mögött húzódó személyes kultúra hajtómotorja: az értékrend is?

X értékrend része, hogy igényli a másik megismerését, majd ahhoz mérten igyekszik közeledni, adott esetben harmonizálni, akkor is, ha hierarchikusan nincsenek egy szinten. Mert emberileg viszont egy szinten vannak: az ember szintjén. Y értékrend ezzel szemben úgy döntött valamikor, hogy neki ott, azon a ponton, ahol a másik elnyomása az élet velejárója és a siker kulcsa, megállhat. Megállhat önigazolni (pl. evolúcióval, ma igen divatos) és működőképességét abban fejleszteni, hogy minél inkább ignorálja és/vagy támadja a hozzá nem hasonló álláspontokat, személyeket. Később a hasonlókat is (versenytársak), árnyaltabban. Ezek nem hangzottak el, csak bennem. Ami viszont elhangzott, az közvetlenebb módon mutat rá a probléma összetettségére.

Vegyük át és fűzzük össze a leginkább kritikus pontokat, amelyek felvetés szintjén ugyan külön-külön kerültek szóba, számomra mégis egymásba fonódtak, és továbbgördültek következtetésekbe, kérdésekbe:

• A női támogató közösségek rendkívül fontosak, mégis alig van belőlük, vagy megakadnak a formaság szintjén, elveszítve ezzel lényegüket: a társak vagyunk érzés biztonságát, amely felül kell hogy kerekedjen a különbözőségeken (persze nem a szektásodás útján és módján). Ennek a hiánynak oka többek között egy másik hiány:
  .
  • nem fejlődött ki bennünk az együttműködés kultúrája. Ennek szintjét, léptékét nem tudjuk megbecsülni, de valahol összefügghet az észrevétellel, hogy egy társadalom kultúrnívóját az is jellemzi, hogyan képesek tagjai csapatmunka-szituációkban elfogadni a másikat, törekedni az építő kompromisszumokra. Miért hiányzik ez? Szintén több oka közül emeljük ki, amelyik nem belső:
    ,
    • az oktatásban igen csekély szerep jut a csapatmunkára nevelésnek. Akinek természetes már, illetve értékrendjébe beépült az összedolgozás folyamata, talán az veszi észre legmarkánsabban, mekkorát tévesztett egy olyan rendszer, amelyik hosszú éveken át az (akárhogyan elért) egyéni teljesítményt emelte abszolút elérendő magasságba. És ezt afféle hagyományként sok évtizedig gyökereztette.
      ,
• Értékrendek találkozásakor a bizonytalanságok megélésének két fő iránya van: a társak vagyunk érzés, valamint „az én bizonytalanságom faszább, mint a tiéd” – szó szerint idézve, aki ezt a jelenséget remekül összesűrítette. Az individualizmus vagy összetartozásba vagy egyénieskedésbe fordul, utóbbi esetben az értékrendben az a hozzáállás is megjelenik, sőt rögzül, hogy "nincs szükségem arra, hogy összefogjak valami másért, mint ami most van".

Nem hittem volna először, de mindez ott van a totális számonkérések mögött. A hétköznapi valóságban (otthon, munkahely, közösségi terek, utca, internet stb.) ugyanis az történik, hogy:

• Kőkeményen átnéznek "jobb" esetben a nő véleményén, rosszabb esetben magán a nőn is, illetve megkérdőjelezik hozzászólási jogosultságát.
• Ha meg is hallgatják, akkor vagy nem értik vagy felfogják, de látványosan figyelmen kívül hagyják őt.
• Minden érvre akad legalább egy ítélkezés. (Nyuszi és a sapka...)
• Alapvetésként kezelik, hogy manipulatív.
• Megkérdőjelezik viselkedését, annak nőiességét, a nőiessége mikéntjét.
• Bármikor, akár a semmiből előveszik az életkor és a gyereknevelés/-vállalás kártyákat.
• Képviselvén ügyeket, ugyanazért állnak ki, csak nem veszik észre, így végül egymásnak esnek.

A jelek és a beszámolók szerint nők egymást gyakrabban szembesítik a másik "hibáival" frontális ütközéses formában, még ha egyébként teljesen idegenek is egymásnak. Valóban, férfiak miért tennék ezt? Ők el vannak foglalva azzal, hogy megmondják az egész világnak, mi a jó. Sztereotípia élőítélettel? Ha az is, tapasztalati valóságalapra épült. De még ebből sem következik, hogy ők elnyomók, csupán két kérdés:

Nem lehet, hogy mi választjuk meg, ki nyomhat el minket? És nem lehet, hogy a választás minél nagyobb szabadságához folyamatosan fel kell magunkat vértezni egy halom képességgel, amelyek végül két különböző értékrendbe, majd kultúrába vezethetnek? Az egyikben törtetés, átgázolás, idegesség működik, kimondatlan elfogadással, némasággal legitimálva.

Megküzdési stratégia: erről is merült fel kérdés, kinek milyen van, hogyan kezel konfliktusokat, szembesítéseket, inzultusokat. Már számolni sem tudtam, hány energiapazarló szituáció születik csupán abból, hogy beleszólnak idegen emberek egymás életébe. Mindenkinek megfelelni képtelenség, ám az elhárításokba – legyen az csöndes vagy zajos, nyílt vagy burkolt, tiszta vagy aggályos – akkor is belekényszerül a nő, ha úgy dönt, nagyon megválogatja, kinek fog megfelelni. Beleértve magát is.

A nők hihetetlen sok elvárással találkoznak, a bizonytalanságtól zaklatott világ nem engedi őket szabadon lenni. Hogy ez így marad-e, az mindkét nem felelőssége, de mégis: a férfi irányító pozícióban van. A kör bezárul ott, ahol felismeri: önigazolások helyett ő is eldöntheti, kit, mit, milyen helyzetben, mennyire és hogyan irányít. Mert ezen a ponton észre kell vennie, hogy gondolatban a szabadság mezsgyéjére lépett – ahol tehát választhat az elnyomás és az együttműködés kultúrája között, hogy aztán a nő választhasson, miben építi föl értékeit, és kinek.
.

Bennem ezek a gondolatfutamok bomlottak ki egy konstruktív, csoportos beszélgetés során a Feldmár Intézetben, és idővel tovább érnek. Ha kíváncsi vagy rá, milyenek ezek az interaktív, párbeszédes előadások, és hová vezethetnek, mit adhatnak Neked, látogass el nyilvánosan meghirdetett eseményeikre, melyeket Facebookon követhetsz.
.

Képek forrása: az esemény hivatalos oldala, uol.com és appstate.edu (JeeYoung Lee - Black Birds)

Ahogyan korábban megígértük, egyre több beszámolóval jelentkezünk az Integrál Akadémia háza tájáról. Ha eddigi cikkeinket olvasva már megfogalmazódott bennetek, hogy az Intán lenne a helyetek, vagy éppen csak kóstolgatjátok az ötletet, most megmutatjuk, mi mindent adhat nektek a hároméves képzés. Az Akadémia nyílt napján jártunk március 10-én.

A Zugló szívében fekvő Moha Rendezvényház termébe lépve pihentető zongorazene és körökbe rendezett székek sugallták, hogy az élmény mint megismerési eszköz kiemelt szerepet fog kapni az elkövetkezendő négy órában. Hamar világossá vált az is, hogy ez nem az a hely, ahol egy újságíró a háttérmunka észrevehetetlenségébe burkolózhat. Miközben megtapasztaltuk, hogyan fordítható le az integrál szemlélet konkrét közösségi élményre, abba is beleéreztünk egy kicsit, hogy mit is jelenthet az Intán tanulni.

Az Akadémia munkatársainak bemutatkozását követően kisebb csoportokba rendeződve kerestük az egyéni válaszokat arra: Mi a kiteljesedés? Milyen a kiteljesedett ember? A közös fogalmi nevezőket és az árnyalatokat aztán összevetettük. Szerinted milyen lehet a kiteljesedett ember? És milyen folyamat zajlik benne?

,,Lépj 5-ről a 6-ra!”

- buzdít a nyílt nap programkiírásában szereplő szlogen. Az ismerős formula intás kontextusban viszont nemcsak a köznyelvi értelemben vett előrelépést jelenti, de egy másfajta keringőre is felhív, amely zsigeri szálakon hatja át a képzőhely szellemiségét. Hogy pontosan miként integrálható az élményalapú tanulás ezzel a két számmal, arra Ken Wilber tudatfejlődési rendszere ad választ.

A wilberi modell az Integrál Akadémia háttérfilozófiájának alappillére, amelyben a tudatszintek 1–10-es skálán képeződnek le. Minden egyes, eddig elért tudatszint működik bennünk, és mindnek megvan az árnyéka is. Az Akadémia célja, hogy minden szintből a jót hozza ki egyéni és csoportos léptékben is. Tágabb értelemben az, hogy az integrál szemlélet elterjesztésével hozzájáruljon ahhoz az evolúciós folyamathoz, amely 5-ről (a racionális gondolkodás szintjéről) 6-ra (az integrált tudat szintjére) emeli az emberiséget.

https://www.youtube.com/watch?v=PUMp4Qvxrzw

A hagyományos oktatási rendszer elképzelése a tanulásról az, hogy a gondolkodás maga képes áttörést hozni, ott történik a csoda. Ezzel szemben az Akadémián folyó képzés felismeri az élmény és a közösség jelentőségét a tanulás, a megismerés szempontjából.

Kettős körvonalú körbe rendezett széksorban szemben ülni egymással, egy kvázi idegennel beszélgetni friss pozitív élményekről és arról, mit szeretünk magunkban. Egyik beszél, a másik figyel. A belső székkör emberei hárompercenként odébb ültek, hogy több kapcsolódás is szülessen. Ez volt a „panaszkerülés gyakorlat”.

Az élményalapúságnak kiemelt lehetőséget biztosítanak az önismereti csoportnapok, amelyek már az első év során elkezdődnek. A csoport igazi lelki családdá kovácsolódik, biztonságos, támogató légkör alakul ki, amely stimulálja a tagok személyes fejlődését is. Ki-bejárás ezért utólag nem is lehetséges (csak ha valaki végleg távozik a csoportból). Emellett előadásnapok is vannak már a kezdetektől, hiszen az első évben szerzi meg a hallgató azt a globális ismereti lefedettséget, amelyre a későbbiekben további gyakorlatok épülhetnek. Ilyen gyakorlat a második évtől induló ,,Terápiás kommunikáció tréning” (TK), amely lehetőséget biztosít, hogy a csoport tagjai egymáson gyakoroljanak terápiás technikákat. Ezen kívül a képzés része a három év alatt bármikor elvégezhető tíznapos meditációs elvonulás, mely során egyetlen és el nem választható kísérőd: a csend.

Különös nehézség időnként mások tekintetében maradni hosszabb ideig. A csendes feladatban csak egymást nézve írtunk le fogalmakat a másikról, benyomások alapján. Aztán lett egy "legfőbb jellemzőnk". Ezzel kutattuk hasonló társainkat, hogy újabb csoportok szerveződjenek. Ez a pszichodráma részben nyerte el jelentőségét. A foglalkozás vidám vezetője bemelegítette testi és lelki tagjainkat, mozogtunk, gondolkodtunk egyedül és közösen, előadtunk, figyeltünk és kifejeztünk. 

A képzés hétvégenként folyik – a felnőtt társadalom igényeihez igazodva –, az oktatási anyag az Akadémia tanárainak tollából származik. Minden oktatási naphoz tartozik egy beadandó dolgozat, a harmadik év végén pedig egy szakdolgozatot kell megírni. Avagy: "megszülni". A témát a hallgató választja ki, de kaphat iránymutatást. A megszerezhető végzettség: integrál tanácsadó. (Fontos: az Akadémián végzettek klinikai esetekkel nem foglalkozhatnak, ugyanakkor részletesen fogják tanulni, mit foglal magába a klinikum, hogy különbséget tudjanak tenni segítségre szoruló és segítségre szoruló között.)

De mit is jelent pontosan az integráció és az integrált tudat?

Gánti Bence, az Akadémia alapító elnöke, integrál szemléletű pszichológus erről beszélt a rendezvény első pontjaként. Gondolatébresztő kérdésekkel indított a fizika területéről: Miért van az, hogy az atommag körül elektronok vannak? Mi az az erő, ami vonzza őket? A világmindenség összes különszakadt létezője egységre törekszik, így az emberi tudat is. A lélektan tudományos vonulatai és a spirituális tanok egyéni magyarázatokat szolgáltatnak a lét alapkérdéseire, de vajon hol ér össze mindez? Milyen közös pontokat lehet megállapítani, amelyek megadhatják azt a stabilitás-élményt, amit a rendezettség, az átláthatóság hoz magával?

„Ez nem Gánti Bence, nem Ken Wilber” – emeli ki Bence. Maga a képzés nemzetközi együttműködő átadáson alapul, bővül, és nem személyhez köthető. Eredményei az egyéni és társadalmi élet valamennyi területén hatást fejthetnek ki.

Hatására hitelessé és megragadhatóvá válhat az ember saját spiritualitása. Vagyis az, hogy akár vallástól is függetlenül képes szellemi forrásához hozzáférni, életét és benne kapcsolatait egy dinamikus modellben érzékelni, minőségén e szellemiség szerint javítani. Erről tettek tanúbizonyságot maguk az Akadémián végzettek is.

Az Integrál Akadémián folyó képzés különlegessége pont ebben rejlik: nem egyfajta, kizárólagos magyarázatot ad a világra, hanem különböző területeket, látszólagos ellentmondásokat közelít egymáshoz. Hagyja, hogy benned álljon össze a kép, saját valóságod fogalmazódjon meg, ahelyett, hogy dogmatikus igazságokat rágna a szádba. Az ideológiától megszabadított térben végül az marad a sokféleségből, ami közös és összekapcsol. Az új minta rögzülése pedig segít, hogy még a külvilág néha szélsőséges helyzeteiben is észrevedd a biztonságos navigáció lehetőségét. Öntökéletesítés ez, és mégsem. Nincs benne az a naiv hit, hogy mindig a legfelsőbb szinteken kell szárnyalnod, ehelyett az összes eddigi – párhuzamosan működő – szint tudását hozza szintézisbe; ezzel mozdítva elő a fejlődést.

*

Feltérképezéshez minden fontos információt megtalálsz az Akadémia honlapján!

[gallery type="slideshow" size="full" ids="24943,24944,24945,24946,24947,24948,24949,24950,24951,24954,24955,24956,24957,24958,24959,24960,24961,24962,24963"]

Ajánlott könyvek Ken Wilbertől:

A működő szellem rövid története
Áldás és állhatatosság
Integrál meditáció
Integrál szemlélet
.

Képek forrása: Tündik Szilvia (Integrál Akadémia), spacesxplaces.com (kezdőkép)
Videó forrása: integralakademia.hu