Bálint

Az Oscar-díjas rendező, Ron Howard valós eseményeket vitt vászonra. Moby Dick és üldözőinek drámája ugyanis nem ért véget a vadászhajó katasztrófájával. A húsbavágó történet legsúlyosabb részleteit csak nem rég tárta föl a téma szakértője, akinek könyvéből idén a mozikban is megelevenedett a hajótörést követő élet-halál harc, A tenger szívében. Vajon hogyan sikerült újat mutatniuk?

Ami történt, megtörtént

[caption id="attachment_1799" align="alignright" width="414"] Az Essex bálnavadászhajó 20 fős legénységgel indult el 1820-ban, az Egyesült Államok keleti partjáról, az akkori cetkereskedelem híres központjából, Nantucket szigetéről. A fehér bálnával való találkozása után 90 napot szenvedett át hajótöröttként a legénység megmaradt, de egyre kisebb része, és lesodródtak Dél-Amerika partjaihoz. A Moby Dick e tragédia előzményeit dolgozza föl fikcióval keveredve, míg A tenger szívében valós események utáni kutatómunka eredménye, mely a hajótörést követő időszakot is részletesen elmeséli.[/caption]

A feladat adott: kihajózni a tengerre és megérkezni rengeteg hordó cetolajjal. (Mindez a 19. század elején zajlik, még a második ipari forradalom előtt – elektromosság, kőolaj, tartós élelmiszer még sehol nincs.) Az indulás körülményei zavarosak és baljósak, a kihívás pedig nem várat magára: hamar kiderül, hogy az útvonal tengereit levadászták már, nincs elég bálna, fogy a remény is, ezért kockáztatni kell.

A megpihenőhelyen érkezik a hír egy területről, ahol „szörnyek” egész serege úszik még. Igaz, egy dühös fehérbálna „őrzi” őket harciasan – állítja egy szerencsétlenül járt, de még megmenekült vadászhajó kapitánya. Itt van az a pont, ahol a feladat teljesítése végre újra elképzelhetővé válik a kétségek közé keveredett legénység számára, és ekkor már csak ez számít, még ha félelmetesen messze is van a célpont. A sikeres küldetés vágya, a pénz szagával együttesen meggyőzi a kapitányt és segédjeit a folytatásról.

Hermann Melville Moby Dickje küzdelem a nagy bálnával, aki ellenáll a vadászatnak, és határozottan kinyilvánítja véleményét, mely vélemény végül is az Essex hajót elsöpri a tenger színéről, szívéből. Ehhez képest Nathaniel Philbrick könyve kitágítja a történetet térben és időben, és – a valóságra összpontosítva – elmondja azt is, mit kellett átélniük a bálnavadászoknak a hajótörés után, miken mentek keresztül a megtört matrózok, mire végül az a néhány túlélő valami csoda folytán hazatért.

Volt köztük egy kamaszfiú is, Thomas Nickerson (Tom Holland), a filmen őt láthatjuk, amint megöregedve-megkeseredve rászánja magát, hogy feltárja az író Melville (Ben Whishaw) előtt a bálna titkát. Mely végül nem kaland és szenzáció alapja lesz, hanem emberi drámák mélységes temetője. Amennyire messzire mentek földrajzilag, annyira lőttek túl a célon vakmerő küldetésükkel. Fizetniük kell – és hírt vinni arról, hogy vannak határok.

Középpontok, hangsúlyok, hiányok

A visszaemlékezésben elsőként kiemelt főszereplők – a kapitány és az elsőtiszt – viszonya óriási feszültségforrást kölcsönöz a fedélzeten zajló eseményeknek. Éretlenség és büszkeség hordozója a családi múlt miatt neves, felháborítóan fiatal kapitány (Benjamin Walker), aki tapasztalt elsőtisztje (Chris Hemsworth – "Thor") helyett kapta pozícióját. A név emberének a karrier, a teljesítmény és a győzelem számít, a született tengerésznek pedig várandós felesége. Kettejük ellentéte így végigkíséri a legénység sorsát is.

Közben, nem mellesleg magának a mesélőnek a fiatalkori matrózzá válása is nyomon követhető, nagyvonalakban. Számára ez egy többlépcsős beavatás élet és halál folyamatos körforgásába, a testközelség legnyomasztóbb, elképzelni is lehetetlen formáin keresztül.

A természettörvényt és az emberek motivációit látja összeütközni vagy együttműködni egyre több vérben ázva és fulladozva, míg rá nem jön, hogy ha megharagszik rá a természet, akkor a végtelen messzi nyílt óceán: az embernek már csak borzalmakkal teli sivatag. Ám erről soha senkinek nem beszélt részleteiben. Eddig. Van egy fordulópont, ahol könnyen könnybe lábadhat szemünk az öreg Tom Nickerson (Brendan Gleeson) feltárulkozásán.

Több szálon utazunk vele: Nickerson érzelmein; a sértett bálnavadászok konfliktusain egymással, majd a különös cettel; és végül az óceán megpróbáltatásai közt. Három járművünk van mindehhez: a mágnások tulajdonában lévő Essex, a bálnák közé merészkedő szigonycsónakok, és a tragédia után tákolt tutajok. A súlypontok a szálakon vezénylik a sodródást, s néha megpihenünk ugyan, de csak egy kicsit, és akkor sem örömködni. Az a kevés vidám pillanat, ami adatott az események láncolatában, ok lehet a fel-fellélegzésre – hogy aztán még mélyebbre merüljünk.

Nem tudjuk elkapni a fő szálat, mert mindegyik az. Ez a megoldás nem feltétlenül hiba, inkább nagy lehetőség. Illik is egy efféle eposzhoz, csakhogy a forgatókönyv mintha kapkodna tömörítés közben. Rövid, gyors léptű. Az időt a készítők természetesen kénytelenek erősen sűríteni, hogy valóban végigvezessenek minket az indulástól a hazaérkezésig, de talán ez a küzdelem elemek és karakterek között ennyi mindenen át, két óránál többet érdemelt volna. Még úgy 20-30 perccel biztosan, főleg úgy, hogy egész hosszú, türelmesebb felvezetőt is kapunk. A fő cselekményszálak mentén már túl gyorsan ugrunk a megpróbáltatások egyik színéről a másikra.

Morbid, ahogy az elcsigázottság a nézői kíváncsiságot felcsigázza, de ha nem vigyázunk, még néhány utalásnál bővebben is tudni akarjuk, kire hogyan hat a nem éppen néhány napig tartó szenvedés, és egyáltalán: hogyan képesek életben tartani magukat. A film azt üzeni: inkább vigyázzunk, ne legyünk túl kíváncsiak, haladjunk. (Azért bocsáthatjuk meg ezt a sietséget, mert korábbi hajótöröttes történetekből sokat tudunk már a tengeri túlélésről, és minden bizonnyal az alapkönyv is segít ebben – csakhogy ez nem menti fel az írót.)

Hiánypótlás?

A vásznon megelevenedő tengeri dráma elsősorban az ember küzdelmére, megtörésére, megváltozására és életerejének határaira szeretne koncentrálni, azonban rövid idő alatt a megértéshez eleget megtudhatunk az 1800-as évek bálnavadászatáról is. Mindaz a történelmi-kulturális háttéranyag, amely a filmben csak érintésnyi helyet és időt kapott, a könyvben bőségesen kifejtetik a szakértő író jóvoltából, így abban a szerencsében van része ennek a tragikusan fantasztikus történetnek, hogy a múltból újfent kilépve még több dimenzióban elénk tárulhat. Az ízig-vérig 21. századi, szemrevaló és epikus megoldást tehát Ron Howardnak és csapatának köszönjük meg – ha tetszett.

Mivel Howard már bizonyított (Apolló 13; Egy csodálatos elme), Hemsworth pedig korábban is kiváló szolgálatot tett neki az elképesztően jól sikerült Rush (Hajsza a győzelemért) című életrajzi filmben, ezért magasra tették a közös mércét.

Ezúttal még régebbi történelmi kontextusba merülve, egy valós legendába fektették képességeik legjavát, mondhatni: a kor igényeinek megfelelő módon, különös tekintettel a látványra.

Persze nem fér kétség hozzá, hogy meglehetősen hollywoodi a produkció, ahhoz képest viszont mégsem hivalkodó vagy hatásvadász, mint amennyire várhatnánk ebben a túlingerelt iparágban. De sok a gyengepontja. A drámaiságot kimeríti a rövid párbeszédek által határozottan megrajzolt karakterekkel és néhány roppant erős pillanattal, a játékidőn pedig zsúfolással takarékoskodik. Az elnyújtott szenvedés realista ábrázolása helyett inkább törekszik arra, hogy értelmi, érzelmi vonalon is mérsékelt maradjon, de izgalomban tartsa az átélőt, egészen a végéig – és ez a törekvés furcsa kompromisszumot szül.

Döntse el mindenki magának, mit látott, kalandos drámát vagy drámai kalandokat, esetleg egyiket se. Műfajtól függetlenül azonban kijelenthetjük: más hangnemben, de majdnem úgy tettek pontot a Moby Dick-világ végére, ahogyan azt Zemeckisék csinálták a Kötéltánc történetének megfilmesítésével. Ráadásul egy, az események szempontjából fontos könyvet is megtámogattak. Így már, egy megrázóan szép munka, ami vászonra került, bár mindenképpen örültünk volna, ha több időt szánnak neki, és türelmesebben eveznek ilyen veszélyes vizekre.

*

A Moby Dick már épp a the end-nél jár, mikor ez a könyv épp kezd beindulni, olyannyira, hogy fényéveket ver a regényre. Mindezt úgy, hogy megtörtént esemény. Csodálom, hogy még nem filmesítették meg. Szóval egy újabb kiváló könyv, lebilincselő történettel – szól egy 2013-as olvasói értékelés a moly.hu-n. Két évvel később: kérés teljesítve.

https://www.youtube.com/watch?v=FHLiMmZVYvQ&hd=1

A film Mafab adatlapja

A tenger szívében (In the heart of the sea, 2015)
amerikai történelmi dráma/kalandfilm
122 perc

Rendező: Ron Howard
Forgatókönyv: Charles Leavitt
Szereplők: Chris Hemsworth, Benjamin Walker, Cillian Murphy
Brendan Gleeson, Tom Holland, Ben Wishaw, Michelle Fairley
Zene: Roque Baños

imdb: 7,5

*

[caption id="attachment_1861" align="alignnone" width="1920"] Miért a cím? (elmélkedés) – Ha szívről beszélünk egy történet, egy színtér kapcsán, akkor kézenfekvő azt az összefüggést megragadni, amelyben a szív szimbolikája a nehezen megközelíthetőség, a megtestesült abszolút természeti erőforrás köré épül – az csak van, dolgozik és rejtve jelzi, hogy az életért. Vagy messzebbre menve: jelentheti akár azt a legbenső, eldugott részét egy élő szervezetnek (jelen esetben a tengernek), amelyet megtámadva, megsebezve olyan hatalmas energiákat szabadít föl egy óvatlan akció, amik ébresztőleg hatnak arra a behatolóra, aki nem szándékozik határokat elismerni célratörésében. Lehet szív az is, ami figyelmen kívül hagyásakor egy pontot elérve, így vagy úgy meghív magához és üzenetet küld oda, ahol az elme a tettek mezejét egyre gátlástalanabbul birtokolja, valamiféle nagyhatalomként.[/caption]

*

Képek forrása: warnerbros.it, sosmoviers.com, newcinema.es, timeout.com, valamint a mozi Facebook oldala. Kattintásra megtekinthetők a galériák.