Bálint

Feldmár András és Bagdy Emőke 10 évvel ezelőtt vállaltak utoljára közösen nyilvános szereplést. Előadás helyett beszélgetésükön vettünk részt június végén az Agymosó programsorozat első állomásán, melynek légköre bár oldott hangulatban kezdett kialakulni, mégis ellentétektől vált vibrálóvá.

A négyszögletű kerek erdő…

Feldmár a pszichoterápia alapjai kapcsán már az elején megemlítette, hogy a szakmai kritériumoknak annak idején ő is eleget tett – mert muszáj volt. De a gyakorlat során nem használja ezt a szerzett tudásanyagot. (Kérdés persze, hogy itt milyen mélységig kell érteni a nem-használást.) Akkor mit csinál?

A két szakember terápiás módszertani eltéréseit az erdő-metafora foglalta magába: ő maga úgy jellemezte munkáját, hogy a páciens lelkivilágába, azaz erdejébe mintegy baráti bebocsátást nyer, vele járja azt be, bármiféle korlátozási szándék nélkül. Mindezt arra a biztonságot adó megegyezésre alapozva, hogy végig komolyan veszi utazótársát, és félelemtől mentesen kíséri. Ha nincs félelem, a hiányzó szabadság és a valódi ember-ember kapcsolat létrejöhet.

Bagdy azzal lépett közbe, hogy ez a súlyosabb állapotoknál évekig tartó bolyongás – szenvedés – időben és lélekben túl sok teher, amit ő nem tudna annyiban hagyni: ezért nemcsak kísérni kell, hanem vezetni is. (A kamaszokat gyakran saját maguktól kell megvédeni, méghozzá minél előbb – ezt az öngyilkossági kísérletek jelzik legvilágosabban.) A páciens itt is bizalommal fordul felé, de nem amiatt, hogy nem avatkozik az ő akaratába a terapeuta, hanem mert hiszi, hogy felelősségteljesen jár el vele szemben, és tudja, mit csinál. A jelenlevő kísérés bár nagyon fontos elem, mégis csak egy fázisa az útnak. Az erdőben nem „kóborlunk”: kísérem és vezetem, mert tudom, milyen érzés az erdőben és hol lesz biztonságosabb neki. (Saját élmény mint kritérium: az orvosnak páciensi bőrben is lennie kellett már ahhoz, hogy gyógyíthasson.)

Feldmár álláspontja, hogy el kell kerülni vagy meg kell szüntetni azt az állapotot, hogy a páciens eleve úgy tudja, hogy a terapeuta jobban tudja. (Bagdy szerint a terápia során ez egy kezdeti szakasz, amit valóban meg kell haladni.) Hiszen ez megint szabadságkorlátozás, az egyenrangúság hiánya. Az ő egyetlen dolga biztosítani, hogy az ember ne legyen odabenn egyedül. Innentől kezdve már az is előfordulhat, hogy a terapeutát tanítja a „beteg”.

Ki dönti el és mi alapján, hogy mi jó a „betegnek”?

Itt tehát kétféle bizalmi kapcsolat kialakulása mentén közelítettünk a terápiás mód felé – felmerül a kérdés: vajon nem arról van-e szó, hogy minden páciens el tudja dönteni, milyen hozzáállás jó neki, mekkora szabadságot igényel?

Ez utóbbi kérdés megvitatása értékrendbeli különbségeket vet fel, melyek egyrészt a betegség és a szabadság fogalmak értelmezésében, másrészt a terapeuta-páciens viszonyban ragadhatók meg. A vita során nem is került sor ezek teljes összeegyeztetésére, időhiány és témagazdagságból adódó csapongások miatt. Ennek okán többször éreztünk a színpad felől egymás mellett elbeszélést. Bagdy segítő szándékát a kliense iránt Feldmár ambiciózusnak nevezte, amire szerinte nincs is szükség, mert akaratérvényesítéshez – szabadságban korlátozáshoz – vezet:

„Én nem akarok segíteni nekik; nem ez a dolgom.”

Később természetesen ezt árnyalta, s újabb metaforával ábrázolt: míg Emőke dolgozik a klienssel, addig ő játszótér(b)en van, játszik a pácienssel. Felelősséget vállalni a betegért, az az orvos dolga.

Az egyetlen felelősségem, hogy komolyan vegyem őt.

A pszichiátria tagadása?

Bagdy kiemelte, hogy ő egyáltalán nem szimpatizál az antipszichiátriával. Azonban fontos leszögezni azt is, hogy senkinél nincs a Bölcsek Köve. A pszichoterápia a maga felhalmozott és fejlődő tudásanyagával csupán egy pszichológiai és filozófiai (etikai) alapzatú rendszer, meghatározott emberképpel a meghatározott keretrendszeren belül. Ebbe integráljuk a kapcsolódó szakmák eredményeit; a szakterületeknek együtt kell működniük. Hová vezethet mindennek tagadása?

Feldmár reakciója visszakérdezésben érkezett meg: Vajon mi történik, ha egy betegnek címkézett emberrel nem csinálok semmit, csak vele vagyok? (A fentebb taglalt biztonságteremtő körülmények között.) Itt utalt Freudra: a páciens nem szenvedései csökkenését éri el, hanem a szenvedésre való kapacitása nő meg. (Vesd össze: őszinteség a pszichoanalízisben.) Az ilyen típusú, „nem-segítő” gondoskodásból adódik, hogy leomlanak a szerepek, egyenrangú felekké válnak, és hogy nekik nem eredményeket ígér, hanem bizalmat, biztonságot, folytonos jelenlét-kíséretet – amit máshol, máskor nem kap meg. És amit akár csoportban is megtapasztalhat.

Bagdy értékrendje szerint ez a várakozó nem beavatkozás egy olyan korlátlanság-felfogásnak ad teret, ami nem vezet jóra. Helyette a belső rend megteremtéséhez nyújtott szükséges segítséget emeli ki, amelyet a lélektan eddigi eredményein alapuló, szakmákon átívelő tudományos háttér tesz lehetővé – természetesen felelősséggel, türelemmel, bizalommal és együttérzéssel művelve. Azaz végső soron a kapcsolat, ami gyógyít, ehhez a lelkiismeret elengedhetetlen, a fejlődés ugyanakkor integrálható, az elmélet nem hiábavaló.

Feldmár úgy gondolja, a tudományos strukturálás távolt tart minket a pácienstől. Valójában mindenki erdeje egészen más, az utazás során ismeretlen félelmeknek vetjük alá magunkat – együtt, ember az emberrel, mindenféle előzetes számítás és szereposztás nélkül.

Vajon ez a fajta, sokunknál már gyerekkorban is elveszett kapcsolatteremtés és -tartás, vagy a célirányos, fejlődésben gondolkodó segítségnyújtás jobb, fontosabb? A vita is illusztrálta, hogy a mi igényeinktől függ. Bármelyiket is választjuk, tudatosítsuk: tapasztalat mutatja, hogy akármi hiányzik egy lelki életből, lehet változtatni, több út is járható, és van kihez fordulni.

De mi a helyzet magával a szakmával?

Feldmár András és Bagdy Emőke a valódi kontaktus jelentőségén kívül mindenképp egyetértett abban, hogy ezt csak hivatásként lehet csinálni, azaz szívből. A pszichoterápiáknak ráadásul igen sok fajtája van, melyek nem kerültek külön említésre, ám érdemes tudni róluk, hírüket kell vinni. A magyarországi helyzet (a 12 ezer pszichológussal és ezer terapeutával együtt) azért is érdemel egyre több szót, mert még mindig csak magas áron igénybe vehető, egészségügyi rendszeren kívüli szolgáltatásnak számít. Sem előítéletek, sem belső ellentétek nem segítenek ezen az állapoton.

Az is látszik, hogy értékrendek szintjén közös nevezőkhöz közeledni, ezáltal jobban megismerni egymást nem egyszerű és nem kétórás feladat. Ugyanakkor a folyamat elkezdődött, és a közönség tájékozódási pontokhoz jut azzal, hogy egy ilyen párbeszéd létrejön. A Feldmár Intézet Agymosó programsorozatának vállalkozása éppen az, hogy miközben a különböző irányú, de mégis azonos célú utakról ilyen formában tudósít, a kölcsönös megismerést, a baráti közeledést lehetővé tenné más területeken és szinteken is. Mert mindig lesz több jó és érvényes irány.

Ajánlott irodalom:

Feldmár András – Tudatállapotok szivárványa

Bagdy Emőke – Álmok, szimbólumok, terápiák

Feldmár András legutóbbi könyvéről (Félelem, düh, agresszió és szex) itt írtunk.

.

Fotók: Halmai Györgyi (forrás: Feldmár Intézet)