Bálint

Másodmagammal csöppentem férfiként egy kisebb osztálynyi hölgy beszélgetésébe. Hétköznapokban és egész életszakaszokban jelen lévő problémák kerültek felszínre, hogy kérdésekként elkezdjenek építő feszültséget teremteni. A Feldmár Intézetben jártam, ahol Réz Anna vezette a Nőkérdés programsorozat hetedik beszélgetését, melynek címe: Női szerepeink – kiteljesítenek vagy gúzsba kötnek?

Ha a következő kérdéseket már feltetted magadnak, vagy szembesültél velük, esetleg feltetted másoknak, akkor olvass és gondold tovább:

• Mi az, hogy nem akarod megélni a nőiességedet?!
• Mi az, hogy nem vagy ilyen meg olyan anya?
• Mi az, hogy nem vagy még anya?
• Mi az, hogy nem akarsz gyereket?!

És ez még csak a szerepek és minőségek megtámadása. Bár a sztereotípiák és a címkehegyek egymásra omlása, valamint az előítéletek mindkét nemet egyformán szorongatják, mindez mégis a nők védelmében került szóba. Miért?

A férfiakra utaltság, az önrendelkezésük általános megítélése és mindaz a hátrány, amely a társadalmi előrejutásban éri őket, sok nőnél együttesen képeznek egy igen komoly stresszfaktort – ha a munkahelyi, a családi és a nyilvános önmagában nem lenne elég. Réz Anna rámutatott arra is, hogy intézményi szinten egyenesen aránylik a hierarchia a szexizmus mértékéhez.

Törvényi szinten egyenlőségről beszélhetünk, de a jog alatt más a helyzet. A világ folyásirányát tudattalanul is férfiakra bíztuk. A nők eközben keresik azt, ami ehhez a környezethez megfelelő nővé teheti őket, vagy csak alkalmazkodnak? Már a kérdés is meredek, sőt a megfelelő szótól is kirázhat a hideg, és nem véletlenül. Az előadáson rengeteg téma szóba került, nem térhetek ki mindre. Viszont ami ott és akkor a leginkább megmaradt bennem, azt sűrítem és viszem tovább most.

https://www.youtube.com/watch?v=zpsAJ4EmNJE

Bizonytalanságok, megfelelés és megküzdés

A nő-nő rivalizálásra végtelen számú példát hozhatunk fel, a munkahelyi viselkedés kapcsán ehhez annyi igaz történet, mendemonda, legenda, sztereotípia kapcsolódik, hogy eligazodni is nehéz közöttük, gyakran egymásnak ellentmondanak. Nem kell odáig se menni, hogy női logika, gyenge stressztűrés, döntésképtelenség, konfliktuskezelés hiánya. Ha csak arra gondolunk, hogy sokan alapvetésként kezelik, hogy a nők a cél érdekében manipulatívan kommunikálnak, vagy hogy tiporják egymást hátulról támadva, akkor egyfelől be kell látnunk két dolgot:

1. E mögött igaz történetek állnak, ezzel minden más, torzító körítésnek és előítéletnek alapot adva.
2. Valóságtartalmuk főszereplőiben belső bizonytalanságok dolgoznak, melyek le- és kivezetési módja agresszív értékrendből ered.

Itt jön másfelől: az értékrendek ütközése. Ami lassan, de biztosan felmerült bennem a beszélgetés során, az a kommunikáció megkérdőjelezhetetlen jelentősége. Konkrétabban, hogy mi van, ha nemcsak a közlés-fogadás folyamata lehet passzív, agresszív és asszertív, hanem maga a viselkedés mögött húzódó személyes kultúra hajtómotorja: az értékrend is?

X értékrend része, hogy igényli a másik megismerését, majd ahhoz mérten igyekszik közeledni, adott esetben harmonizálni, akkor is, ha hierarchikusan nincsenek egy szinten. Mert emberileg viszont egy szinten vannak: az ember szintjén. Y értékrend ezzel szemben úgy döntött valamikor, hogy neki ott, azon a ponton, ahol a másik elnyomása az élet velejárója és a siker kulcsa, megállhat. Megállhat önigazolni (pl. evolúcióval, ma igen divatos) és működőképességét abban fejleszteni, hogy minél inkább ignorálja és/vagy támadja a hozzá nem hasonló álláspontokat, személyeket. Később a hasonlókat is (versenytársak), árnyaltabban. Ezek nem hangzottak el, csak bennem. Ami viszont elhangzott, az közvetlenebb módon mutat rá a probléma összetettségére.

Vegyük át és fűzzük össze a leginkább kritikus pontokat, amelyek felvetés szintjén ugyan külön-külön kerültek szóba, számomra mégis egymásba fonódtak, és továbbgördültek következtetésekbe, kérdésekbe:

• A női támogató közösségek rendkívül fontosak, mégis alig van belőlük, vagy megakadnak a formaság szintjén, elveszítve ezzel lényegüket: a társak vagyunk érzés biztonságát, amely felül kell hogy kerekedjen a különbözőségeken (persze nem a szektásodás útján és módján). Ennek a hiánynak oka többek között egy másik hiány:
  .
  • nem fejlődött ki bennünk az együttműködés kultúrája. Ennek szintjét, léptékét nem tudjuk megbecsülni, de valahol összefügghet az észrevétellel, hogy egy társadalom kultúrnívóját az is jellemzi, hogyan képesek tagjai csapatmunka-szituációkban elfogadni a másikat, törekedni az építő kompromisszumokra. Miért hiányzik ez? Szintén több oka közül emeljük ki, amelyik nem belső:
    ,
    • az oktatásban igen csekély szerep jut a csapatmunkára nevelésnek. Akinek természetes már, illetve értékrendjébe beépült az összedolgozás folyamata, talán az veszi észre legmarkánsabban, mekkorát tévesztett egy olyan rendszer, amelyik hosszú éveken át az (akárhogyan elért) egyéni teljesítményt emelte abszolút elérendő magasságba. És ezt afféle hagyományként sok évtizedig gyökereztette.
      ,
• Értékrendek találkozásakor a bizonytalanságok megélésének két fő iránya van: a társak vagyunk érzés, valamint „az én bizonytalanságom faszább, mint a tiéd” – szó szerint idézve, aki ezt a jelenséget remekül összesűrítette. Az individualizmus vagy összetartozásba vagy egyénieskedésbe fordul, utóbbi esetben az értékrendben az a hozzáállás is megjelenik, sőt rögzül, hogy "nincs szükségem arra, hogy összefogjak valami másért, mint ami most van".

Nem hittem volna először, de mindez ott van a totális számonkérések mögött. A hétköznapi valóságban (otthon, munkahely, közösségi terek, utca, internet stb.) ugyanis az történik, hogy:

• Kőkeményen átnéznek "jobb" esetben a nő véleményén, rosszabb esetben magán a nőn is, illetve megkérdőjelezik hozzászólási jogosultságát.
• Ha meg is hallgatják, akkor vagy nem értik vagy felfogják, de látványosan figyelmen kívül hagyják őt.
• Minden érvre akad legalább egy ítélkezés. (Nyuszi és a sapka...)
• Alapvetésként kezelik, hogy manipulatív.
• Megkérdőjelezik viselkedését, annak nőiességét, a nőiessége mikéntjét.
• Bármikor, akár a semmiből előveszik az életkor és a gyereknevelés/-vállalás kártyákat.
• Képviselvén ügyeket, ugyanazért állnak ki, csak nem veszik észre, így végül egymásnak esnek.

A jelek és a beszámolók szerint nők egymást gyakrabban szembesítik a másik "hibáival" frontális ütközéses formában, még ha egyébként teljesen idegenek is egymásnak. Valóban, férfiak miért tennék ezt? Ők el vannak foglalva azzal, hogy megmondják az egész világnak, mi a jó. Sztereotípia élőítélettel? Ha az is, tapasztalati valóságalapra épült. De még ebből sem következik, hogy ők elnyomók, csupán két kérdés:

Nem lehet, hogy mi választjuk meg, ki nyomhat el minket? És nem lehet, hogy a választás minél nagyobb szabadságához folyamatosan fel kell magunkat vértezni egy halom képességgel, amelyek végül két különböző értékrendbe, majd kultúrába vezethetnek? Az egyikben törtetés, átgázolás, idegesség működik, kimondatlan elfogadással, némasággal legitimálva.

Megküzdési stratégia: erről is merült fel kérdés, kinek milyen van, hogyan kezel konfliktusokat, szembesítéseket, inzultusokat. Már számolni sem tudtam, hány energiapazarló szituáció születik csupán abból, hogy beleszólnak idegen emberek egymás életébe. Mindenkinek megfelelni képtelenség, ám az elhárításokba – legyen az csöndes vagy zajos, nyílt vagy burkolt, tiszta vagy aggályos – akkor is belekényszerül a nő, ha úgy dönt, nagyon megválogatja, kinek fog megfelelni. Beleértve magát is.

A nők hihetetlen sok elvárással találkoznak, a bizonytalanságtól zaklatott világ nem engedi őket szabadon lenni. Hogy ez így marad-e, az mindkét nem felelőssége, de mégis: a férfi irányító pozícióban van. A kör bezárul ott, ahol felismeri: önigazolások helyett ő is eldöntheti, kit, mit, milyen helyzetben, mennyire és hogyan irányít. Mert ezen a ponton észre kell vennie, hogy gondolatban a szabadság mezsgyéjére lépett – ahol tehát választhat az elnyomás és az együttműködés kultúrája között, hogy aztán a nő választhasson, miben építi föl értékeit, és kinek.
.

Bennem ezek a gondolatfutamok bomlottak ki egy konstruktív, csoportos beszélgetés során a Feldmár Intézetben, és idővel tovább érnek. Ha kíváncsi vagy rá, milyenek ezek az interaktív, párbeszédes előadások, és hová vezethetnek, mit adhatnak Neked, látogass el nyilvánosan meghirdetett eseményeikre, melyeket Facebookon követhetsz.
.

Képek forrása: az esemény hivatalos oldala, uol.com és appstate.edu (JeeYoung Lee - Black Birds)